A Lábady Tamással készített interjúk, a vele folytatott beszélgetések szövegei az alábbi linkeken érhetők el:

 

– Tanár Úr, életében oly sokszor megtapasztalta a Gondviselő Isten szeretetét, jelenlétét, védelmét. Azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy születése is bizonyíték erre.

– Születésem különleges körülmények között zajlott. 1944. július 6-án a bajai hidat bombázta az amerikai és angol légierő. A légiriadó elrendelésekor a kórház óvóhelyére csak a csecsemőket, illetve a közvetlenül a szülés előtt álló kismamákat tudták levinni. Édesanyámat, aki néhány órával korábban adott nekem életet, már nem. Ő azonban nem engedett elszakítani magától, hanem kiment velem a kórház udvarára, leült egy fa alá, és folyamatosan a rózsafüzért imádkozta. Igazából nem is kettőnkért tette, hanem az otthon hagyott családért: öt gyermekéért, édesapáért és a velünk élő édesanyjáért. Borzalmas másfél óra volt. Sokszor elmesélte, hogy csak morzsolta és morzsolta a rózsafüzért, de szívét nagy félelem járta át. A bombatámadások célpontja közelében állott a kórház. Ezeknek a könnyűbombáknak némelyike már a levegőben felrobbant. Kegyetlen tűzijáték fogadott ebben a világban.

 

– Élete első heteit utazással töltötte.

– Orvos édesapának és háztartásbeli édesanyának a hatodik gyermekeként láttam meg a napvilágot. Abban az időben édesapám a Kolozsvártól negyven kilométerre található Bánffyhunyad kórházának igazgató-főorvosa volt, ahova a II. bécsi döntés után került a család. Erdély egy részét ugyanis visszacsatolták, így sok vezető állás megüresedett. Édesapa Pécsszabolcson bányaorvosként dolgozott, a pécsi egyetemen pedig magántanárként adott órákat. Szilikózisból, a bányászok porbelégzésének tüdőfibrációs megbetegedéséből írta habilitációs dolgozatát. Erdély részbeni visszacsatolásával megpályázta a bánffy­hu­nya­di kórházigazgatói állást, amit meg is kapott, így költözött oda a család. 1944 júliusában, párnapos koromban még Erdélybe mentünk haza, de szeptember 9-én már menekülnie kellett a családnak, mert a közelünkbe ért a keleti frontvonal. Édesapa autójába préselődött be a hat gyerek, nagyanyám, édesanyám és a gépkocsivezető. Így jöttünk át az anyaországba. Apa Bánffyhunyadon maradt, hónapokkal később érkezett utánunk.

 

– Háborús gyerek. Milyen nyomokat hagyott önben ez az erőszak?

– Kedveskedve szoktam elmesélni tanítványaimnak, hogy rendellenesen születtem. Valóban, jó pár magzatfejlődési rendellenességgel jöttem a világra. Először is van egy született szemhibám, amivel gyerekoromban még semmit sem tudtak kezdeni az orvosok. Egyik szememre gyakorlatilag nem látok. Esztétikailag sem túl szép, ezért használom ezt az elviselhetetlen, tükröző, sötét szemüveget. Aztán csípőficammal láttam meg a világot, amit szintén nem tudtak a háború utáni időszakban még gyógyítani. Negyvenéves koromban derült ki, hogy patkóvesém van, amely kifejezetten magzatfejlődési rendellenesség eredménye. Ezeket azért szoktam elmondani a ­tanítvá­nyaimnak, mert a mai indikációs abortusztörvény szerint annyi rendellenességgel születtem, hogy millió indok lett volna arra, hogy kikaparjanak. Mindig hozzáteszem azonban, micsoda kár lett volna értem!

 

– Sokan úgy ismerik, mint az élet-, és magzatvédelem egyik zászlóvivőjét. Hatottak a saját fizikai problémái a későbbi jogi álláspontjára?

– Direkt összefüggés az én magzatfejlődési problémáim és a magzatvédelemmel kapcsolatos álláspontom között nincs. Legalábbis nem fedeztem fel magamban erre vonatkozó gondolatot vagy érzést. Az élet tiszteletét otthon, a családban szívtam magamba. Az a tiszta forrás, hogy az élet szent, végigkísérte gyermekkoromat, tanulmányaimat, majd az Alkotmánybíróság első magzatvédelmi határozatához kapcsolódóan folyammá szélesedett. Egyébiránt ez nagyon figyelemre méltó, valójában kegyelmi történet. Eleve úgy gondoltam, hogy ebben a kérdésben nem lehet vita, nem merülhet fel semmilyen jogi kérdés. Mindig is a legnagyobb csodálkozással állapítottam meg, hogy a katolikus egyház hivatalosan elismeri az állam halálbüntetéshez való jogát. II. János Pál pápa ugyan sok helyen kifejtette ezzel ellentétes szemléletét, és kifejezetten kérte az államokat, ahol még működik a halálbüntetés jogintézménye, hogy ne alkalmazzák azt, de a hivatalos egyházi katekizmus ezen még nem változtatott. Alkotmánybíróként először a halálbüntetés eltörléséről szóló határozatnál szembesültem ezzel a problémával. S akkor rögtön felrémlett bennem a Biblia indító gondolata. Már a Teremtés könyvében olvashatjuk, hogy az ember élete ajándék. Azt mondja az Isten: alkossunk embert a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Az így megalkotott ember tehát Isten képmása, az élete pedig Istentől kapott ajándék, amit csak az Isten vehet vissza tőle. Minden más büntetés elfogadható, még adott esetben a középkor testi fenyítései is indokoltak, vagy legalábbis jogilag magyarázhatóak lehetnek. Természetesen az adott történelmi korba ágyazottan. Az azonban semmiképpen sem elfogadható, hogy az embert az életétől más emberek ítélete fossza meg. Ezt nemcsak jogászként, hanem egyszerűen a Teremtésben hívő emberként sem tudom elfogadni.

 

– Ugyanez a gondolat vezérelte a halálbüntetés eltörlésével kapcsolatos alkotmánybírósági határozat meghozatalakor?

– Ha az ember egyszer Isten képmására teremtetett, akkor csak olyan módon rendelkezhet a másik életéről, ha magát isteni, azaz teremtői hatalommal ruházza fel. Akkor már tanulmányaim során szembesültem korunk talán legnagyobb problémájával, azzal, hogy a technika és a tudomány az ember számára isteni hatalmat adott azelőtt, mielőtt méltóak lettünk volna arra, hogy emberek legyünk. Számos vonatkozásban a mai ember Istennek képzeli magát. Az a gondolat vezérelt akkor, hogy nekem a Biblia nyelvét, a Teremtés könyvét kell lefordítanom a jog nyelvezetére. Így a halálbüntetéssel kapcsolatosan alkotmánybíróként azt az álláspontot fogalmaztam meg, hogy az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység, voltaképpen nem is jog, mert az emberi lényeg a jog számára transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányjogban az emberi élet és méltóság elsősorban nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint a jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek sérthetetlenek és érinthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és védelméről kell a jognak gondolkodnia. Nyilvánvaló, hogy implicite ez a gondolat az ember teremtett, isten-képmás voltával függ össze. Ma is határozottan vallom, hogy a bűnös ember különböző alapjogait a jog korlátozhatja, bizonyos alapjogoktól, mint például a szabadság, meg is foszthatja, akár élete végéig. Ez szükséges is, hiszen az ember nemcsak mint individuum, hanem mint társadalmi lény is létezik. A társadalom védelme pedig szükségessé teheti, hogy egy embert akár élete végéig fegyházban tartsanak. Az ember azonban a másik élete felett semmiféle indokkal nem rendelkezhet.

 

– Az Alkotmánybíróság tagjai behatóan foglalkoztak az abortusz kérdésével. Ön különvéleményt fűzött a többségi határozathoz, amely ugyancsak megjelent a Magyar Közlöny oldalain.

– Ez is egy kegyelmi, rendkívüli történet. Külön érdekessége, hogy amíg bírótársaim hónapokon keresztül éjszakákon át olvasták az abortusszal kapcsolatos óriási szakirodalmat, én egyszerűen úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges ilyen szinten beleásnom magam a kutatásba. Természetesen nem kezeltem felszínesen a kérdést, de maga a döntés első pillanattól kezdve már élt a szívemben. A Szentlélek működésének ereje segített, hogy egy jogilag is elfogadható, korrekt indokolást találjak. Nyilván alkotmányos argumentként nem kürtölhettem világgá vallási meggyőződésemet, hogy kérem, az élet Istentől van, és ezzel nem rendelkezhet semmilyen vonatkozásban az ember. Keresnem kellett tehát az Alkotmány értéktartalmát s ennek jogi fogalmait, hogy meggyőződésemet szilárd alkotmányos érvrendszerbe öltöztessem. Feleségemmel és egy orvos házaspár barátunkkal kirándulni mentünk egy vasárnap délután. Ez a kellemes túra és a közben folytatott beszélgetés olyan hatást gyakorolt rám, hogy másnap leültem és a háromoldalas különvéleményemet a magzatvédelmi határozattal, az abortuszrendeletekkel kapcsolatban leírtam. A magzati élettel kapcsolatosan arra az álláspontra helyezkedtem, hogy igaz, az ember normatív, tehát jogi fogalmát az Alkotmány kifejezetten nem határozza meg, nem ad kimondott eligazítást az ember életének kezdetét, de az emberi élet végét tekintve sem. Ahogy azonban az „emberfogalom” a történelem fejlődése során a különböző filozófiai, etikai, erkölcsi, természettudományos és természetes emberfogalmak mellett normatív, vagyis jogi értelművé is vált, nyilvánvaló, hogy az ember biológiai, pszichológiai, genetikai, erkölcsi és jogi fogalma nem térhet el egymástól. A természettudományos dilemma pedig mára már teljesen egyértelműen eldőlt. Tudjuk azt, hogy az ember a női és férfi ivarsejtek egyesülésétől kezdve genetikailag egy teljesen befejezett egyén, emberi ­indi­viduum. A magzatfejlődésben az ontogenezis nem ismétli meg a filogenezist, a fajfejlődést. A magzat minden kétséget kizáróan a human specieshez, azaz az emberi nemhez tartozik. Ebből pedig következik, hogy az emberi ­fej­lődés a fogamzástól kezdve kontinuus, azaz nem tagozódik subhuman és human fázisokra. A magzat tehát biológiailag ember, nem dolog, nem tárgy, genetikailag pedig befejezett egyén, individuum. Az emberi élet a fogamzás pillanatától a biológiai halálig tartó egységes folyamat. A születés előtti időben a külön jogi státusz megteremtése ehhez képest egy mesterséges, önkényes határvonal. Az a tétel ugyanis, hogy a magzat a női szervezet integráns része, ma már genetikailag, élettanilag, morfológiailag is teljesen megdőlt. A magzat ugyanis önálló, az anyától különböző, emberi személy, önálló szívműködése, keringési, és idegrendszere van, tehát individuális jegyekkel rendelkezik. Ha pedig a jog különbséget tenne az emberi élet születés utáni és előtti fázisai között, sőt az utóbbin belül esetleg tovább artikulálna, például aszerint, hogy képes-e a magzat már a méhen kívüli életre, vagy pedig nem, vagy milyen távol vagy közel van a születéshez, genetikailag egészséges-e vagy károsodott, akkor ugyanezt megtehetné a már világra jött, a már megszületett, az anyatesttől elváló személlyel is. Ilyen körülmények között – értelmezésem szerint – az Alkotmányból kifejezetten levezethető volt, hogy a kontinuus emberfejlődésben semmi jelentősége nincs az anyatesttől való elválásnak. Igaz ugyan, hogy az Alkotmány is és a különböző emberi jogi dokumentumok „veleszületett jogként” koncipiálják az élethez és méltósághoz való jogot, a „veleszületettség” azonban nem a megszületést, a világra hozatalt jelenti, hanem azt, hogy az embernek vele keletkezett, létezésénél fogva őt megillető, tehát létéből, ember voltából eredő, vagyis nem valahonnan derivált, hanem ipso facto, alanyi joga van az élethez. Minthogy pedig a magzat biológiailag, genetikailag kétségkívül az emberi nemhez tartozik, akkor normatíve, jogilag sem lehet dolog, azaz fizikai értelemben vett testi tárgy, hanem személy, jogalany, és nem jogtárgy. Így a fogamzás pillanatától kezdve abszolút védelem illeti meg, hiszen a halálbüntetési határozatban egy évvel korábban az Alkotmánybíróság már kimondta, hogy az élethez és a méltóságoz való jog az abszolút jog, ami minden más hatalom számára, beleértve a szülő, az állam, a közösség vagy éppen ez orvosok hatalmát, érinthetetlen, azaz a magzat semmiféle ok, indikáció alapján nem ölhető meg.

 

– Hogyan fogadták különvéleményét?

– Az Alkotmányból levezetett álláspontomat először munkatársaimmal osztottam meg. Egyik tudományos tanácsadóm – a későbbi adatvédelmi ombudsman –, aki rendkívül tehetséges, roppant értelmes, szakmailag és emberileg egyaránt igazi jó kolléga volt, miután elolvasta, megdicsérte, és azt mondta, tőlem igazából nem is várt mást. Majd hozzátette: „De ugye nem akarod ezt bevinni a teljes ülés elé?” Dehogynem – válaszoltam –, természetesen beviszem. Nagyon izgultam, de az első próbán túlestem, az alkotmánybírák teljes ülése is elismeréssel – de nem egyetértéssel – fogadta írásomat. Ha a véleményem többségük világképe szerint nem is volt elfogadható, mindenképpen tiszteletet parancsoló. Mindezek ellenére megpróbáltak lebeszélni arról, hogy nyilvánosságra hozzam. Én azonban ragaszkodtam hozzá, és ebben az Alkotmánybíróság elnöke támogatott. Így jelent meg a Magyar Közlönyben, az ország hivatalos lapjában, az élet forrásaként a transzcendensre való utalás. Azt hiszem, Európában, de talán az egész szekularizált világon is egyedülálló, hogy a törvények hivatalos lapjában ezt a kapcsolatot bárki is hivatalosan megvallotta volna. A magyar Alkotmánybíróság abortuszhatározatához még a Vatikán részéről is érkezett elismerés. Igazán nagy örömet jelentett, hogy az írásom megjelenését követő időszakban – de még mostanában is – nagyon sok olyan kongresszusra, közösségi összejövetelre kaptam előadóként meghívást, amelynek kulcstémája az élet szeretete és tisztelete volt. Ezeken a konferenciákon láthattam, hogy azért még vannak magyar szülők és édesanyák, nem is kis számban, akiknek az élet feltétlen elfogadása és tisztelete sokat jelent. A Nagycsaládosok Egyesülete egy nagyon szép oklevéllel az Egyesület tiszteletbeli tagjává fogadott. Szívemben ez a megtiszteltetés nagyon előkelő helyet foglal el, mert a család és az élet védelméről szól.

 

– Mostani munkájában az életvédelem problémája azonban már nem merül fel, hiszen nem büntetőbíró?

– Már hogyne merülne. Az utóbbi években buzgárként tört a felszínre a bírói gyakorlatban egy újfajta kártípus, jelesül: a természetnél fogva fogyatékosan született gyermek saját jogú kártérítési igénye az orvossal vagy egészségügyi intézménnyel szemben azért, mert nem tettek meg mindent, ami általában elvárható, hogy a fogyatékosságot abban a magzati állapotban felismerjék, amikor még a ter­hes­ség­meg­szakítás megtörténhetett volna. Ezekben az ügyekben a bíróságok állásfoglalása egységes abban, hogy az anyának – esetleg a szülőknek – jár kártérítés, mert hisz a Magzatvédelmi Törvény szerint az anyának ilyen esetben alanyi joga van a terhességmegszakítást kérni. Eltérő álláspontok fogalmazódnak meg azonban a bírói ítéletekben a természetnél fogva fogyatékos gyermek kártérítési követelése tekintetében. A Pécsi Ítélőtábla – az én tanácselnöklésem mellett – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fogyatékos gyermek nem követelhet kártérítést „azért mert megszületett”. A legfőbb bírói fórumon ezzel ellentétes álláspont fogalmazódott meg több bírósági döntésben is. Harcolni kezdtem. Kollégiumi előterjesztést készítettem a Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma elé, összehasonlító jogi tanulmányt írtam a kérdésről, amely megjelent tudományos folyóiratban és egy további szaklapban, nyilatkoztam egy olyan tévéműsorban, amelyet azelőtt soha nem néztem, és a jövőben sem fogom soha nézni, mert nem méltó hozzám, és kollégiumvezetőmmel jogegységi határozatot kértünk a Legfelsőbb Bíróságtól.

 

– Miért olyan fontos kérdés ez az életvédelem szempontjából?

– Ha a természetnél fogva fogyatékos magzat saját jogú kártérítési igényét a fogyatékosságát fel nem derítő orvossal szemben a bíróság elismeri, akkor ezzel azt mondja ki, hogy a fogyatékos élet értéktelenebb, mint a „nem élet”. Vagyis a magzatnak jobb lett volna, ha magzati állapotban elvetélik, minthogy megszületett és él. Ez az álláspont a magzati eutanázia nyílt elismerése, amely súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel. Ugyanis annak nyílt elismerését jelenti, hogy a magzatnak is „joga lett volna az abortuszhoz”. Ez pedig jogilag is és erkölcsileg is elfogadhatatlan. Nagyon nagy várakozással nézek a további fejlemények elé: vajon sikerül-e, akár jogalkotással, akár jogegységi határozattal ezt a tarthatatlan folyamatot megállítani.

 

– Bátorsága arra buzdít, hogy ha az ember kellő magabiztossággal kiáll elveiért, a támadások ellenére is tisztelet övezi. Valóban csak a bátorságon múlik az ellenfelek távol tartása?

– A kiállást és a bátorságot, amennyiben az nem üres szópuffogtatás, hanem etikailag – és esetemben jogilag is – megalapozott meggyőződés, elismerés kíséri. Egész életem folyamán tapasztaltam azt, hogy a bátor kiállás a másik számára tiszteletet parancsol. Természetesen szakmai utamon előfordultak nehézségek és konfliktusok, de igazából még a bírói pályám során sem ért hátrány a hitbeli meggyőződésem miatt. Amikor 1982-ben a Pécsi Megyei Bíróság tanácsvezető bírája, azaz tanácselnöke lettem, amely akkoriban magasabb vezető beosztásnak minősült, amihez már a megyei pártbizottság egyetértése kellett, a főnököm azzal adta át a miniszteri kinevezést, hogy a megyei pártbizottság elvárása az, ne vegyek részt ezentúl nyilvánosan vallási szertartásokon. Én azt válaszoltam elöljárómnak, hogy a kedvükért nem fogok vasárnaponként mondjuk Pécsbányára járni a hajnali misére, hanem továbbra is a székesegyházban, a délelőtti nagymisén veszek részt. Ezzel megbeszéltük a kinevezésemet, és én valóban továbbra is a Bazilikába jártam. A nyolcvanas évek közepén Bíró Laci – ma Bíró László családreferens püspök – „Nagyházas” hittan csoportjának tagjaként az adventi rorátékon – ­fiatalokkal szúfolásig megtelt templomban – többször is homiliát mondtam. Emlékszem, apósom nagyon féltett, és azt mondta: „Fiam, te csak írd meg, majd én felolvasom.” Persze én mondtam el. A pártbizottságon ezt is tudták, hiszen mindent tudtak az emberről. De bajom ebből se lett. A Gondviselés megerősítő, bátorító és védelmező kegyelmét, a Szentlélek erejét végig érzem a pályámon.

 

– Sosem jelentett gondot, hogy köztudottam templomba járó hívő?

– Anyósom egyik barátnője a pécsi egyetem lektora volt. Zseniális tehetség, mélyen vallásos személyiség, napi templomba járó és áldozó, egyedülálló hölgy volt. Szűcs Stefánia – a városban mindenki csak Stefi néninek ismerte és hívta – egy igazi fenomén. Nem sokkal bírói kinevezésem után egy alkalommal a következőt mondta nekem és feleségemnek: „Gyerekek, ki tudtok állni hitetek és meggyőződésetek mellett ebben a világban is, de legalább kétszer annyit kell teljesítenetek, mint másoknak”. Ez a mondat végigkísért a pályámon. Igazából soha semmilyen kellemetlenség – az egyetemi adjunktusként átvett „elbocsátó szép üzenettől” eltekintve – nem ért. Amikor a bírói pályára kerültem 1970-ben, ez még tisztán politikai pályának számított. A bíráknak a jogpolitikai elveket kellett alkalmazniuk. Hatévenként kellett őket tevékenységük alapján minősíteni. 1986-ban készült az utolsó bírói minősítés rólam. Ebben szerepelt az a megállapítás, hogy elég gyakran nem alkalmazom a jogalkalmazás jogpolitikai elveit. A jogalkalmazás jogpolitikai irányelvei a párt politikájának az igazságügyben való lecsapódását jelentették. A párt politikája pedig kongresszusról kongresszusra változott. Amikor megszülettek egy-egy pártkongresszus után a párt politikai irányelvei, akkor ezt az Igazságügyi Minisztérium lefordította a jogalkalmazás jogpolitikai irányelveire. Engem pedig nem érdekeltek a jogpolitikai irányelvek, szemben álltam velük, bár nem nyíltan, épp csak annyira, hogy nem alkalmaztam azokat, hanem kizárólag a jogszabályokat és a törvényeket vettem figyelembe. Ezeket a jogpolitikai elveket sértő határozatokat azután a Legfelsőbb Bíróság rendkívüli perorvoslat útján, ami egyébként gyakran a párt „betüremkedését” jelentette a bírói ítélkezésbe, gyakran megváltoztatta. Ezt ugyan leírták a minősítésemben, de ­tulaj­donképpen igazi hátrányom nem származott belőle.

 

– Ezt a fajta perorvoslatot, a törvényességi óvást csak 1992-ben semmisítette meg az Alkotmánybíróság. Sok ítéletét megváltoztatták ily módon. Gyakran érezte a politikai befolyást?

– A törvényességi óvás emelésének joga két személyt illetett meg, a Legfelsőbb Bíróság elnökét és a legfőbb ügyészt. Ők természetesen csak aláírók voltak, az óvásokat viszont igen nagy százalékban a Központi Bizottság adminisztratív osztályán kezdeményezték. Sok ítéletemhez ilyen formában hozzányúltak, de a saját ítélkezésemben csak egyetlenegyszer éreztem konkrétan a külső befolyást. Egy nagyon kiélezett lakásügyet tárgyaltunk. A lakás bérlője egyházi megbízottként dolgozott a Pécsi Egyházmegyében. Feleségével és két kiskorú gyermekével lakott a perbeli tanácsi bérlakásban. Látásból – a templomból – ismertem őket. Mélyen vallásos emberek voltak. Azért akarták kilakoltatni ezt a családot, mert egy pártbizottsági „elvtárs” számára nézték ki a lakásukat. Az elsőfokú ítélet ellen az alperes – maga a lakáskiürítést elrendelő tanács – fellebbezett. A megyei bíróság akkori elnöke bejelentette, hogy az ügy másodfokú tárgyalásának napján ő elnököl. Ez azt jelentette, hogy én az ügynek előadó bírája lettem, a harmadik bíró pedig a tanácsunkban működő idősebb kolléga volt. Az elnök – nyilván, bár ki nem mondottan, a megyei pártbizottság óhajának megfelelően – meg akarta változtatni az ítéletet, de mi ketten ragaszkodtunk hozzá, hogy ez az ítélet jó, és ezt helyben kell hagyni. Nagyon elhúzódott a tanácskozás. Meglepte, sőt rosszallta, hogy mind a ketten ilyen határozottan kiálltunk véleményünk mellett, és nem engedtünk. Erre azt javasolta, hogy halasszuk még el az ügyet, és vegyünk fel valami részbizonyítást. Az ügy szempontjából ennek semmi jelentősége nem volt, de a feszült és kiélezett helyzetre való tekintettel azt mondtuk, jó, halasszuk el és teljesítsük a javaslatát, három hét múlva úgyis újratárgyaljuk az ügyet. Ezzel aztán iszonyatosan átvert bennünket. A következő tárgyalásra tanácselnökként más összetételben állította fel a tanácsot. Másik előadóbíróval és szavazóval tárgyalta le az ügyet, és megváltoztatták az ítéletet. Ez volt bírói pályám során az egyetlen olyan eset, amikor a külső befolyás ilyen közvetlen szerepet játszott a döntéshozatalban. A többi „befolyásos ügy” már a Legfelsőbb Bíróságon dőlt el.

 

– Nem zavarta az igazságtalanság? So­ha nem gondolta, hogy pályát módosít?

– Természetesen zavart, mert mélységesen sajnáltam az ügyek mögött élő embert, aki a hátrányt elszenvedte. Lelkiismeret-furdalásom azonban nem volt, mert én minden ügyemben a lelkiismeretem szerint tudtam dönteni. A bírói függetlenség mentsvárat jelentett. Én, aki szenvedélyesen vágyódtam a bírói pályára, eleve képtelen lettem volna büntető bíró lenni egy olyan korban, ahol éveket lehetett kapni például annak kijelentéséért, hogy menjenek már haza az oroszok, vagy a tiltott határátlépésért, akárcsak annak kísérletéért, vagy a hazatérés megtagadásáért. Nem beszélve az egyéb politikai bűncselekményekről, vagy arról, hogy az állami tulajdont sértő ügyekben halálbüntetést lehetett kiszabni. Egy ilyen jogrendben büntetőbírónak lenni számomra öngyilkosságot jelentett volna, soha nem tudtam volna a lelkiismeretemmel megküzdeni. Csodáltam és végtelenül tiszteltem azokat a büntetőbíró kollégákat, akik keresztény meggyőződésük mellett tudták vállalni ezt a rendkívüli kihívást, s a „kisebb rossz” alkalmazásával még valamelyest segíteni is tudtak a rendszer üldözöttein. A polgári bíró viszont egyedül úgy tudott szabad és befolyásmentes maradni, hogy nagyon szigorúan és következetesen ragaszkodott a törvények betűjéhez. A vagyonjogi törvények csak kevéssé voltak igazságellenesek, legtöbbjük ideológiailag semleges volt. A törvények magyarázataiban és értelmezésében rejlettek azok a bizonyos jogpolitikai elvek, amelyeket úgy tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az ítéletet többnyire meg tudtam indokolni tisztán a törvények szelleme, azok betűi alapján, az ideológia pedig nem érdekelt.

 

– A nyolcvanas évek közepén az akkori viszonyok között egy bátor, rendhagyó ítéletet hozott, amit végül a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatott.

– Több ilyen ítélet is született, ezek közül az egyik kedvencemet hadd idézzem fel. Akkoriban jelentek meg a számítógépek a hazai vállalatok munkájában is, így a pécsi áramszolgáltató is elkezdte az informatika alkalmazását. Felvett egy fiatal informatikust, aki az NDK-ban abszolválta diplomáját. Rövid munkaviszony után bejelentette, hogy házasságot köt, és Nyugat-Európába szeretnének nászútra menni. Akkoriban hozta meg a Parlament az utazásról szóló törvényt. Eszerint a magyar állampolgároknak háromévenként lehetett külföldre, turistaútra menni. A munkáltató nyilatkozata szükségeltetett az útlevélkérelemhez, ami azonban a rendőrhatóságokat nem kötötte. A munkáltató javaslatát vagy ellenzését nem volt köteles indokolni, vagyis diszkrecionális jogkörben járt el. Az ifjú informatikus beadta az útlevélkérelmet, de a vállalat igazgatója azt írta rá: „nem javasolom”. Ezek után a rendőrség elutasította útlevélkérelmét, az indoklás egy sor volt: munkáltatói javaslat hiányában. A fiatalember megfellebbezte a döntést, a másodfok pedig azt indokai alapján helybenhagyta. A rendőrség határozata természetesen akkoriban nem volt a bíróság által felülbírálható. Egy bátor pécsi ügyvéd biztatására az informatikus beperelte ­saját munkáltatóját személyiségi jogai megsértése miatt, amely személyiségi joga a szabadsághoz való jog alapján az utazáshoz való joga volt. Az elsőfokú bíróság korrekt és minden bizonnyal helyes, „törvényhű” ítéletével a keresetet elutasította. Abból indult ki, hogy a törvény egyértelmű rendelkezése szerint a munkáltató a kérelem tárgyában indokolási kötelezettség nélkül nyilatkozhatott. Ha pedig a törvény így rendelkezik, akkor jogilag nem kérhető számon a munkáltatótól a „nem”. Ez a kikezdhetetlennek látszó és roppant tisztességes jogértelmezés fellebbezés folytán került másodfokon hozzánk. Elrendeltük az egész vállalatvezetés tanúkénti meghallgatását. Direktor, gazdasági igazgató, párttitkár, szakszervezi titkár, KISZ-titkár – mind felvonultak. Roppant kíváncsiak voltunk, mi lehetett az igazgató „nem”-je mögött. Aztán az igazgató vallomásából az derült ki, hogy egy évvel korábban egy hasonlóképpen NDK-ban végzett fiatalember egy évet dolgozott náluk, ezalatt elindította a vállalaton belül az egész amerikai informatikai rendszert. Aztán útlevélkérelmet adott be, ráírta, hogy javasolja, a fiatalember elment külföldre, és ott is maradt. Ezek után már félt, nehogy még egyszer így járjon, ezért írta a kérelemre: „Nem javaslom”. Az is kiderült a vallomásokból, hogy a vezetői értekezleten a munkatársai mindannyian biztatták a kérelem támogatására, de ő túlságosan félt. Mi pedig rendkívüli döntési helyzetbe kerültünk. Egyfelől ott volt a jogilag korrekt elsőfokú ítélet, másfelől ott volt az akkoriban alighanem még csak néhányunk szívében élő, a szabadsághoz való emberi jog, a mozgásszabadság alkotmányos alapjoga. Az utóbbi mellett döntöttünk, és megváltoztattuk az ítéletet. Megállapítottuk a vállalat terhére, hogy megsértette alkalmazottjának személyhez fűződő jogát, a személyes szabadsághoz, az utazáshoz való jogát, amely az utazásról szóló törvény keretei között szabadon gyakorolható. Egy hónapon belül a Legfelsőbb Bíróságon törvényességi óvást emeltek az ítélet ellen, és azt megváltoztattak, az elsőfokú ítéletet tartották helyesnek.

 

– Milyen visszhangot váltott ki az ítélet szakmai körökben?

– A dolog érdekessége, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozata után kaptam Sólyom Lászlótól, az ELTE akkori tanárától, az Állam- és Jogtudományi Intézet tudományos munkatársától egy levelet, aminek a bal felső sarkában az állt: „Sir”, alul pedig egy öreg Remington géppel odaütötte: „Küldjél ítéletet az utazási ügyről!” Elküldtem neki. Az ítéletet felhasználta az 1986-ban, a Valóságban megjelent tanulmányában, aminek címe: Mit szabad és mit nem? Az egész írás arról szól, hogy egy jogállamban mindent szabad, kivéve azt, amit a jogszabályok tiltanak. Ezzel szemben a szocialista diktatúra – persze finom utalásokkal megfogalmazva – azt mondta, csak azt szabad, amit a jogszabályok kifejezetten megengednek. Ez óriási különbség. Van egy hatalmas nagy terrénum, ahol nincs meg a személy autonóm mozgása, mert csak azt tehetem, amit a jogszabályok megengednek. És a tanulmány ebben az összefüggésben utal arra, hogy – ha még csak elvétve is, de – vannak már bátor bírói ítéletek, amelyek a személy autonómiáját alapvető jogként értelmezik. Állítom, hogy az elmúlt rendszernek bölcseletileg és jogilag ez az írás kegyelemdöfést adott.

 

– Mit jelent önnek a bírói hivatás?

– A bírói munkámat az első pillanattól kezdve szolgálatként éltem meg. Valahogy úgy, hogy odajön elém két ember, még ha ezek jogi személyek is, de a jogi személyek mögött is mindig emberek állnak, és azt mondják, bíró úr, vitákkal nem tudjuk megoldani a problémánkat, tessék megmondani melyikünknek van igaza, mi az igazság? Elém tetszik a szívüket, az egyik ezt, a másik azt mondja, és nekem ebben kell megkeresem az igazságot. Ez szolgálat, amit csak alázatosan, megfelelő méltósággal és komolysággal lehet teljesíteni. Ez az alázatos szolgálat a negyvenéves bírói pályám során mindig gyönyörűséggel töltött el. És sok nagyon érdekes visszajelzést kaptam vele kapcsolatban. Többször is előfordult, hogy olyan személy jelentkezett a fogadóórámra, aki nálam pert vesztett. Megkérdeztem, miért jött. A válasz mindig hasonló volt: mert a bíró úr döntése meggyőzött, és megértettem, hogy itt kaphatok igazán segítséget, mivel már tudom azt, hogy ön az igazságot képviseli. Kétségkívül az embernek az ítélkezése során, még akkor is, ha az ítélkezésben, a bírói döntésekben hatalom van, meg kell mutatnia az emberségét, a másik emberi méltósága iránti feltétlen tiszteletét, akármilyen gazember is az. A bíróságon mi mindig az élet árnyoldalával találkozunk. A büntetőbíró a bűnözőkkel, vagy legalábbis a gyanúsítottakkal, a polgári bíró pedig azokkal, akik nem tudnak egymással a vagyonjogi vitáik kapcsán megfelelően megegyezni.

 

– Hogyan élte meg a szakmai kudarcokat?

– Amikor tisztán szakmai szempontból változtatták meg az ítéletemet, vagy felülbírálás során más álláspontot fogadtak el, érveik pedig meggyőztek, azt fájdalommal éltem meg. Szégyelltem magam. A túlzott öntudat és a személyes büszkeség mindig nagyon rossz sorvezető. A jobb, a meggyőzőbb, az igazságosabb alázatos elfogadása és a tévedés őszinte beismerése az, ami igazán felemeli az embert. Pályám során a hivatali elöljáróimtól is sok elismerést kaptam. Ezek mögött azonban mindig ott voltak Isten intő jelei, pontosan egy-egy ilyen alkalommal, amikor például megváltoztatták egy-egy ítéletemet, és szembesülnöm kellett tévedésemmel. Ez mindenképpen arra sarkallt, hogy visszafogjam magam, főként a túlzott öntudatomat, és még alaposabban járjak a dolgok után. Az Istennek hihetetlenül jó humora van. Rengetegszer megajándékozott az életem során, de soha nem kaptam valami nagyot anélkül, hogy ne kellett volna azért meg is fizetnem. Sokat kaptam Tőle, de semmit sem ingyen. Egészségileg elég sok nehézségen mentem keresztül, és mindig azt éreztem, itt most az Isten azért lépett be az életembe, mert ha az továbbra is akadálytalanul csak felfelé ível, akkor valahol elcsúszhatok, elbukhatok vagy lejtőre kerülhetek.

 

– Kanyarodjunk vissza a gyerekkorhoz. Erdélyből Bonyhádra menekültek. Hogyan teltek életének első évei?

– Nagyon szép gyerekkorom volt. A nagycsalád felfoghatatlan, mások számára érthetetlen varázslat. A testvérek veszekedései és összetartozása. Az utóbbi persze az igazán jelentős és meghatározó. Szinte klánt alkot egy ilyen nagycsalád. Hihetetlen erőt rejt magában a vér szerinti összetartozás. Apunak rövid idő után nagyon jól működő és jól felszerelt orvosi rendelője lett Bonyhádon. Belgyógyászként és tüdő-szakorvosként praktizált. Rövidesen belekeveredett a politikába. Kisgazdapárti kép­viselő lett, utóbb pedig a Barankovics-pártba lépett át, végül a Nemzeti Néppártba, képviselőként fegyverrel űzték ki a Parlamentből. 1950-ben államosították az orvosi rendelőket, ezért felszámolta a sajátját, és Simontornyán a tüdőgondozóban helyezkedett el. Így hetente utazott, úgyhogy anyu, anyai nagyanyám és a hat gyerek élt együtt. Pontosabban a legnagyobb bátyám, aki tíz évvel idősebb nálam, Szentendrére, a premontreiekhez járt iskolába, amíg a rendek működhettek. Mégiscsak együtt voltunk, és a köztünk folyamatosan ide-­oda mozgó szeretetáramlás meghatározó egész későbbi életemre.

 

– Édesapja következetes, elveiben végsőkig kitartó ember volt, amit az ötvenes években nem díjaztak. Hogyan vészelte át ezt az időszakot?

– Apu konzervatív hívő, nagyon mélyen vallásos ember volt. Kicsit az ószövetségi emberképre emlékeztet. A II. Vatikáni Zsinat után egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy magyarul folynak a szentmise szertartásai, és azt, hogy a pap a hívőkkel szemben misézik. Ő azt követően is a latin missaléját vitte magával a szentmisékre, és tüntetőleg a szentélyben, a pap mögött helyezkedett el. A szüleim nagyon mély vallásossága nemcsak a nagycsaládban állandóan ide-oda áramló szeretetben nyilvánult meg, hanem tartást is adott nekik, amivel még a nagyon nehéz helyzetben is megvallották a hitüket. Aput többször elvitte az AVO, de képviselőtársai közül szinte az egyetlen volt, aki megúszta börtönbüntetés nélkül. Az AVO karmai közül egyrészt rendkívül tüchtig édesanyám mentette ki. Egy alkalommal eljutott egészen az egészségügyi miniszterig! Másrészt nagyon sokat segített a családon a járási pártbizottság egyik tagja, egy Lővi nevű zsidó ­ember, akit a II. világháborúban a családjá­val együtt deportáltak. Amikor a mi családunk Erdélyből Bonyhádra menekült, a helyi önkormányzat az ő házukat utalta ki számunkra. Édesanyám az ott lévő minden berendezést megóvva, becsomagolva egy külön helyiségben helyezte el. Amikor ez a család visszatért Auschwitzból, természetesen vissza­költöztek az otthonukba, mi pedig egy másik lakásba kerültünk. Rendkívül hálásak voltak szüleimnek, hogy mindenük az utolsó darabig sértetlenül megmaradt. Attól kezdve kölcsönös tisztelet alakult ki a két család között, és a későbbiek során a minket üldöző politikai klímában ők sokat segítettek nekünk. Még két zsidó származású személy játszott fontos szerepet az életünkben. Bánffyhunyadon Apuhoz beosztottak két munkaszolgálatos zsidó alorvost. Akkoriban, amikor hallani lehetett, hogy a Gestapo összeszedi a munkaszolgálatosakat is, a környéken tífuszjárvány terjedt. Apunak volt egy fertőző osztálya, ahol a tífuszosok ­feküdtek. A két munkaszolgálatos orvossal megbeszélve beoltotta őket, hogy testük a tífusz tüneteit produkálja, és betette őket a fertőző osztályra. Onnan nem merte elvinni őket a Gestapo. Egyikük Amerikába emigrált, híres professzor lett, a másik pedig egy budapesti kórház igazgatójaként praktizált hosszú időn keresztül. Ő is nagyon sokat segített a családunkon.

 

– Az önök számára is „emlékezetes” maradt 1956 ősze.

– Utoljára 1956 után vitték el aput. Akkoriban három testvérem is Budapesten, egy Pannonhalmán tanult. Egy hétig nem lehetett hallani semmit a négy gyerekről. Nem volt telefonkapcsolat, nem tudtak jelentkezni. Akkor Apu november első napjaiban felment Budapestre. Útja során a Parlamentben fogadta a hercegprímás, akinek iskolai hitoktatási programját ő képviselte annak idején a Nemzetgyűlésben. Utóbb megtalálták Apu ­névje­gyét Mindszenty szobájában a szemétkosárban. Így került aztán az akkor már kádári ÁVO karmai közé. Pár nap után aztán elengedték, és sosem emeltek ellene vádat.

 

– Milyen emléket őriz az otthonukról?

– Én voltam a családban a legkisebb, ráadásul a többi, teljesen egészséges gyerekhez képest gyenge fizikumú. Kicsit bicegve mozogtam, a szemem hibája látszott. Sokat dédelgettek, különösen a nővéreim. Most, hogy ilyen útonélő lettem, hiszen a Pécsi Ítélő­tábla mellett Budapesten a Pázmányon és az ­ELTE-n is oktatok, rengeteg időt töltök utazással. Ha hazaérkezem pécsi otthonunkba, mindig átélem azt a gyerekkori élményt, mint amikor iskolába kezdtem járni. Az első pár hét után anyu egyedül engedett el. Mikor várható volt az érkezésem, már percekkel korábban kiállt az ajtóba – egy kert közepén volt a házunk – és engem várt. Amikor messziről megláttam, elkezdtem rohanni, sokszor ledobva magamról az iskolatáskámat, és anyu ölelő, puha karjaiba érkeztem haza. Ez az élmény azóta is előtör belőlem, valahányszor hazaérkezem. Ölel az otthon melege.

 

– Pannonhalmán kezdte el a gimnáziumi tanulmányait. Miért kellett iskolát váltani?

– Nagyon szép évet töltöttem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. Szerettem oda járni. Hihetetlenül megragadott tanáraim műveltsége. Az én időmben még a tornatanár is pap volt. Egy év alatt annyit tanultam latinból Edgár atyától, hogy később, a középiskola három évében a latin könyvet elő se vettem, és mégis sikeresen leérettségiztem. A nálam két évvel idősebb Miklós bátyám azonban nem szeretett Pannonhalmára járni, nem kedvelte a prefektusát és több tanárát sem. Ennek ellenére kiváló eredményeket ért el. Harmadikos korában hazaírt egy levelet, amelyben kijelentette, ha nem veszik fel az orvosi egyetemre, akkor azt soha nem bocsátja meg a szüleimnek, mert egészen biztos, hogy Pannonhalma miatt fogják elutasítani. Akkor a szüleim úgy döntöttek, hogy mind a kettőnket elhoznak onnan. Így gyakorlatilag az első év végén hazakerültem Bonyhádra. Rossz hatással volt rám ez a változás. Koedukált osztályba kerültem a kamaszkor legintenzívebb éveiben. Ráadásul azzal a tudással felvértezve, amit én egy év alatt a bencéseknél szereztem! Legalább kétszer annyit tudtam például latinból, mint amit az osztálytársaim szívtak magukba az első év során. Én lettem az osztályban a „fej”. Persze ez csak ideig-óráig tartott. Amikor elfogytak a tartalékaim, tanulás nélkül – mert azt akkor már egyáltalában nem szerettem – ­roha­mosan zuhanni kezdtem. De akkoriban gyakran ­hangoztattam: kamaszos ars poeticaként, hogy „nem vagyok szép fiú, de okos és nagyon helyes”.

 

– Hogyan élte meg a kamaszkort?

– Küzdelmesen. A kamaszkor válságában még a hitemet is elvesztettem. Mindaz, amit a szüleim belém plántáltak, átmenetileg teljesen háttérbe szorult. Testvéreim elkerültek otthonról. Két nővérem az apácáknál járt gimnáziumba Pesten, egyik bátyám a Műegyetemen, a másik Pécsett. A nagycsalád fizikailag szétesett, és én egyik napról a másikra, egy csapásra nagyon magányos lettem. Alapvetően filosz beállítottságú voltam, tanári pályára készültem. Tanulni ugyan nem, de olvasni nagyon szerettem. Akkoriban már lehetett az óriási egzisztencialista írók, Camus, Sartre, Kierkegaard, Jaspers műveit, másrészt Kafka írásait lapozgatni. Én magam is írogattam. Verseket is. Egy nagyon komor, műfaját tekintve novellát vagy kisregényt vetettem papírra a Negatív bizonyosságról, elsősorban az egzisztencialista írók és filozófusok hatására. Művem központi kérdése volt, hogy a világmindenség időben és térben hatalmas, mérhetetlen arányaihoz képest az emberi lét törpévé zsugorodott, parányivá korcsosult. Vagyis tulajdonképpen az ember létezése értelmetlen. Az írás azzal fejeződik be, hogy a főszereplő, egy fiatal egyetemista, beúszik a tenger mélyére, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg ereje el nem hagyja teljesen, és el nem kezd süllyedni. És ott süllyed, csak süllyed, egyre süllyed, tehetetlen ércdarab gyanánt, a dimenziótlan semmiben.

 

– Valóban a semmiben?

– Hát éppen ez az! Tulajdonképpen ez a negatív bizonyosság juttatott el még kamasz koromban a Megcáfolt bizonyossághoz, amely a létezés értelmetlenségéből kilábalt ember egyetlen lehetséges útja: a hit. Hit a transzcendensben, hit az örökkévalóságban. Tudatosan végiggondolva eljutottam arra a felismerésre, lehetetlen, hogy a szellem, amely a legnagyobb érték ebben a monumentális világegyetemben, úgy semmisüljön meg, mint maga az anyag. Kell lenni valaminek, vagyis Valakinek, aki ezekhez a hatalmas arányokhoz képest a parányivá zsugorodott emberi létet örökkévalóvá teszi. A hitemet elsősorban a szüleimtől kaptam ajándékba. De tudatos hitem, ha lehet ezt a kifejezést használni, azon alapult, hogy az emberi gondolkodás egyszer csak elérkezik egy határhoz, amitől kezdve ­felfog­hatatlan, kifürkészhetetlen térbe ér. Amitől kezdve már nem tudunk gondolatilag továbblépni, mert a misztikum világába kerülünk. Ez pedig lehetetlen egy magasabb Létező nélkül, akitől az éltünket ajándékba kaptuk. Rájöttem, hogy a hit az emberi lét természetével függ össze. Az elmúlt negyven évben úgy szocializálódtunk, hogy a darwinizmust és az evolúció elméletét, azaz a materialista világképet sulykolták belénk. Darwin azonban nagyon is istenhívő volt. Hisz az evolúció elmélete maga is három alap hittételre épül. Az első hittézis, hogy honnan ered maga az anyagi világ. A második: az anyagból hogyan lett az élet. Ez a talány tudományosan mindmáig megfejthetetlen, mert az anyagi világból nem tudunk életet teremteni. A harmadik pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogyan jött a szellem az élővilágba. Tudományosan a fejlődéselmélettel ez sem bizonyítható. Én ugyanehhez a három kérdéshez jutottam el, és az egyetlen lehetséges választ egy magasabb létezőben való hitben találtam meg.

 

– Tanárnak készült, mi fordította a jogi pálya felé?

– Sokáig tartott, amíg eljutottam ehhez a felismeréshez. A lelki válság a középiskola utolsó három évéből legalább két évet elvett. De a rádöbbenés pünkösdi élményt jelentett számomra. Mivel nem szerettem tanulni, matematika, fizika órákon is olvastam. Egy csomó könyvet elvettek tőlem a tanárok, amit ­később a szüleim kaptak vissza. Arról álmodoztam, hogy latin és irodalom szakos tanár leszek. Harmadév végén költözött be a családom Pécsre, így középiskolai tanulmányaimat Pécsett, a Nagy Lajos Gimnáziumban fejeztem be. Elérkezett az utolsó pillanat, amikor még a jegyeimen változtathattam. Ekkor egy újabb csoda történt az életemben. A történelemtanárom, dr. Rajczi Péter, aki mellesleg jogász is volt, olyan lehetőséget biztosított diákjai számára, hogy mindenki a saját névnapján jelentkezhetett, akar-e felelni vagy sem. A jegyeimen javítanom kellett, nagyon fontos lett volna történelemből a jeles. Március 7-én jelentkeztem nála, hogy névnapom van, és szeretnék felelni. Ő meglepődött, és azt mondta, hogy Tamás-nap decemberben van. Erre én nagy büszkén mondtam, hogy igen, az apostol, a hitetlen Tamás után, de én hívő Tamás vagyok, mert Aquinói Szent Tamás a védőszentem, őt pedig március 7-én ünnepeljük. Erre kihívott, és azt mondta, hogy akkor beszéljek az osztálynak Aquinói Szent Tamásról. Megdöbbentem. De nem azon, amit csak később fogtam fel, hogy az 1961-es Magyarországon, egy állami gimnáziumban akadt egy tanár, aki ezt meg merte tenni. Ekkor még folytak az ötvenhatos perek, nyakig ültünk a legvadabb kádárizmusban. Erre a csodára azonban csak évekkel később eszméltem rá. Akkor azért döbbentem meg, mert egy kukkot sem tudtam Aquinói Szent Tamásról azon kívül, hogy középkori egyházatya volt. Akkora elégtelent kaptam, amekkorát sose, pedig nem ez volt az első. Rajczi tanár úr felajánlotta a javítás lehetőségét, ha egy héttel később tíz-tizenöt perces kiselőadást tartok Aquinói Szent Tamásról a történelemóra keretei között. Lógó orral mentem haza. Szüleim az összes klerikális kapcsolatukat felhasználva szereztek nekem irodalmat, és én elkezdtem olvasni. Az első oldalaktól kezdve valamiféle fantasztikus gyönyörűséget találtam a teológus nyelvezetében, stílusában és gondolataiban. Abban, ahogy ő a keresztény szellemiséget, a krisztia­niz­must összefüggésbe hozta a görög filozófiával és metafizikával. Felfedezte Arisztotelészben a keresztény eszmét és szellemiséget. Olvastam, olvastam, és csak az utolsó este döbbentem rá, hogy sehogy sincs meg a tízperces kiselőadásom, bár rengeteg forrást és tudást gyűjtöttem össze az egy hét alatt. Végül is sikeresen megtartottam az expozémat. Ez volt éltem első kutatómunkája. Tudományos kutatás és kegyelmi pillanat. Annak felfedezése, hogy az ember valamiféle kapcsolatban áll a transzcendenciával. És rendkívüli volt ebben a kutatásban az első találkozásom a joggal. Annak felfedezése, hogy vannak olyan isteni törvények az emberek világában, amelyek áthághatatlanok, amelyekkel ellentétben az államhatalom sem hozhat más jellegű törvényeket. Aquinói Szent Tamás egy nagyon szellemes képpel él: az örök erkölcsi törvénybe ütköző szabály olyan, mint a hamis pénz. Valójában nem az, aminek látszik. Ez a kegyelmi pillanat csábított el a bölcsészettudományoktól a jogtudományok felé.

 

– Bár lelkesedésével nem volt gond, nem sikerült a felvételi vizsgája.

– A vizsgám sikerült, de nem voltam KISZ-­tag. Hely hiányában utasítottak el, de igazából nem volt protekcióm. Így hát elmentem dolgozni fizikai munkásként a Fűszer és Édesség Nagykereskedelmi Vállalathoz. Itt aztán beléptem a KISZ-be. A következő évben kaptam egy ajánlást, aminek lényege, hogy rendkívüli aktivitással vettem részt a társadalmi munkákban. Karácsony felé közeledtünk, amikor telefonált a művezetőnk, hogy érkezett egy kamion déligyümölcs és édesség, amit ki kellene rakni. Este hat-hét fele járt az idő. Természetesen kiraktuk, cserébe pedig két hatalmas szatyor déligyümölcsöt és csokoládét kaptam. Akkor rendkívül kurrens cikknek számított a banán és a narancs, akkor láttam életemben először friss ananászt. Ez jelentette az én rendkívül aktív társadalmi munkámat. A következő évben egy sokkal gyengébb felvételi vizsga eredményeként felvettek az egyetemre

 

– S közben megismerkedett Évivel, későbbi feleségével.

– Az addigi csodák után, kétségkívül máig életem legnagyobb csodája volt ez a találkozás későbbi feleségemmel, aki akkor tizenhat éves volt. Hihetetlen tűzzel, mindent elsöprő szerelem ébredt bennünk. Igazából ő volt az első és egyetlen nagy szerelemem. Azt hiszem, hogy ez a kapcsolat későbbi életemet is döntően meghatározta. Summa cum laudéval abszolváltam a diplomámat, csak egyetlen közepes kollokviumom volt. Annak, hogy az egyetemi éveimet ilyen szorgalommal, kitartással végeztem, Évi mellett meghatározó oka volt, hogy Aquinói Szent Tamással való találkozásom nyomán beleszerettem a jogba is. Ez azért különös, mert akkor mi a jogot ideológiai alapon tanultuk. Bár soha nem tettem magamévá az akkori kor ideológiáját, mégiscsak úgy diplomáztam, hogy a jog nem más, mint a munkásosztály akarata. A tanulásban azonban legerőteljesebben Évivel való kapcsolatom inspirált, aki a középiskolában osztályelső volt, és aki mögött nem tudtam volna lemaradni. Csodálkozom tanítványaimon, akiket néha megkérdezek egy-egy sikertelen vizsgánál: mi a baj, szerelmes? Amikor azt a választ kapom, hogy igen, akkor meglepődöm. Bennem a szerelem annak idején éppen ellenkező hatást váltott ki. Emlékszem, vizsgaszünetben sosem találkoztunk Évivel, csak a vizsganapokon, akkor a délután és az este mindig az övé volt. Amikor megkaptam az első és egyetlen hármas kollokviumomat, csak telefonon mertem megmondani, hiszen akkor ő már készült az aznapi találkozásra. Ez volt az egyetlen vizsganap, amikor nem találkoztunk. Szégyelltem a közepes vizsgámat. Csodálatos volt egy gyereklánnyal felfedezni a világot. Gyönyörűvé tette az egyetemi éveimet, amelybe velem együtt kapcsolódott be. Az évfolyamtársaimmal, akikhez baráti viszony fűzött, ösztöndíjosztáskor közös vacsorát rendeztünk. Természetesen Évi lett ennek a baráti körnek egyik protagonis­tája, főhőse.

 

– Hogyan indultak az egyetemi évek?

– A Gondviselés külön kegyelmi ajándéka, hogy beleszerettem a jogba. A pécsi egyetem akkori dékánja, a Budapestről lejáró jogtörténész és egyházjogász, Csizmadia Andor professzor volt, aki többek között tanácsadóként működött közre a II. Vatikáni Zsinatnál. Igazi „européer”, keresztény szellemiségű ember. Sógorom ismerte őt, és megkérte, vegyen szár­nyai alá. Amikor megkezdődött az első szemeszter, mindjárt az első előadása után lehívott a tanszékre a következő szavakkal: „Fiam, én szerda-csütörtöki napokon mindig itt vagyok. Ha van kedved, amikor az előadásaidnak vége, megebédeltél, gyere ide. Itt, a tanszéken olvasgathatsz, ha pedig szükségem van valamire, segítségemre leszel.” Fantasztikus lehetőség volt, hiszen az egyetemi de­monstrátorkodás csak negyedik-ötödik szemeszterrel kezdődik, amikor valaki már valamit felmutatott. Bandi bácsi a szobájában dolgozott, s néha kiszólt, hogy keressek meg neki egy könyvet. Felmásztam létrán a regálra, és a magyar és latin nyelvű könyvek között kutattam. Ő ugyan egy könyvet kért, de ahhoz, hogy azt megtaláljam, meg kellett néznem hármat-négyet. Azzal töltöttem az időt, hogy ezekbe bele is olvastam. Mint irodalmárt, elsősorban a művek jogi nyelvezete ragadott meg. Szépséges, veretes a magyar jogi nyelv! Nagyon sokat olvastam a tanszéken. Egy idő után Bandi bácsi felkért, hogy tartsak kiselőadásokat is. Amikor az első évet befejeztük, és mind az egyetemes, mind pedig a magyar jogtörténet szigorlatot jelesre abszolváltam nála, behívott magához, és azt mondta: „Fiam, kár lenne, hogy beporosodj a jogtörténetbe, neked tételes, élő joggal kell foglalkoznod! ­Beszélek Rudolf professzorral, a polgári jogi ­tanszék vezetőjével, hogy fogadjon téged demonst­rátornak.” Így kerültem kapcsolatba a civilisztikával. Akkor már két szemeszteren keresztül tanultam római jogot. A büntetőjogi része különösebben nem érdekelt, bár mai szemmel annak is voltak kuriózumai. A ci­vi­lisztika, a civil jogi gondolkodás viszont már annál inkább! Így a római családjog is, ami a keresztény család felépítéséhez képest egészen más elveket képviselt. Aztán a már keresztény Jusztiniánusz kodifikációja, aki a házasság és a család védelme érdekében nagyon komoly rendelkezéseket hozott. Magával ragadott a római jogi civilisztika. Ennek köszönhetően kezdtem el tulajdonképpen a polgári joggal foglalkozni.

 

– Gondolom, ebben nemcsak a tárgynak, de tanárának is szerepe volt.

– Azt is különös kegyelmi ajándéknak tartom, hogy nekem még voltak „igazi” profesz­szoraim. Közülük is talán az első Benedek Ferenc, a római jog professzora, akitől nem ­kevesebbet tanultam, mint az alázatosságot. Római jogi „alapvizsgámat” jóra minősítette. A már akkoriban is ritkaságszámba menő latin érettségi, Bandi bácsi előtt letett két dicséretes jogtörténeti szigorlatom, a kamaszkor túlhúzódó öntudata és miegyebek arra indítottak, hogy az érdemjegy miatt méltatlankodtam és reklamáltam. Benedek professzor nagy szeretettel, de annál nagyobb keménységgel tanított meg az örök érvényű bibliai igazságra: „Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák...” A túlzott önbecslésért és méltatlankodásért még akkor, harminc évvel ezelőtt bocsánatot kértem tőle. A professzor hetvenéves születésnapjára készült tanulmánykötetbe írt tanulmányom bevezetőjében aztán alkalmam nyílt arra is, hogy köszönetet mondjak neki és kifejezzem hálámat ezért a tanításért. Azért, hogy a római jogászok rendkívülisége mellett köznapi emberségre is tanított. Arra, hogy csak kellő alázattal és tisztelettel fogadhatok be minden tudást, amelyet kapok, hogy alázattal és hálával tartsam kezemben a nagy elődök műveit, hogy az emberi kapcsolatokban micsoda érték alázatosnak lenni. Ebben az írásban megköszöntem, hogy megtanított az alázatosság erényére, és azt is, hogy „alapvizsgámra” négyes érdemjegyet adott.

 

– Bár kimagasló eredményei voltak az egyetemen, egyszer mégis majdnem kirúgták.

– A polgári jogi demonstrátorkodásom alatt találkoztam először a fogyasztóvédelemmel, ami az 1960-as években indult Amerikából. A tanszéki munka keretében olvastam egy tanulmányt az utóbb orvul meggyilkolt John Fitz­ge­rald Kennedyről, aki a fogyasztóvédelmet tulajdonképpen az állami politika rangjára emelte. Az ellene elkövetett merénylet előtt, a hatvanas évek elején hangzott el híres kongresszusi üzenete, amelyben kimondta, hogy korunk legvédtelenebb, ugyanakkor legértékesebb és éppen ezért a legnagyobb védelemre szoruló rétege a fogyasztó. Ekkor hirdette meg a fogyasztóvédelmi politikát. Amikor megölték, mint a fogyasztóvédelem atyjáról, írtam egy nekrológot, és kifüggesztettem az egyetemi faliújságra. Tény, hogy naiv voltam. Magyarországon, 1963-ban, a hidegháború idején egy jogi karon egy meggyilkolt amerikai elnökről nekrológot írni főbenjáró bűnnek számított. Egy óra múlva lekerült az írásom a faliújságról, és hívatott a dékán. Fegyelmi tanács elé akart állítani. Naivitásomat jól tükrözi mentegetőzésem. Azt mondtam a dékánnak: ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy juristaként írtam ezt a nekrológot a fogyasztóvédelmi politikával kapcsolatban, akkor miért baj, ha egy orvul, galád módon, hitvese mellett meggyilkolt emberről írok. A Kari Tanács vagy nem tudom ki, lebeszélték a dékánt, és végül nem indult ellenem fegyelmi eljárás.

 

– A szépirodalom iránti vonzódása is egy újabb fegyelmi közelébe sodorta.

– Még egy összecsapásra került sor a dékánnal, amikor a modern nyugati drámáról tartottam előadást. Az egyetemi évek alatt a KISZ-ben évfolyam-kultúrfelelős voltam. Különböző kulturális programokat szerveztem, de egyébként semmilyen funkciót nem töltöttem be. Egy ilyen programnak a keretében tartottam meg az expozémat. Az egyetemen szórólapok hirdették az előadást, ahová rengetegen eljöttek. Akkor tényleg kuriózumnak számított Magyarországon Beckettről, Iones­cu­ról, Edward Albee-ről, Dürrenmattról beszélni. Akkoriban jelent meg és nagy port kavart egész Európában a Fizikusok, Beckett­nek pedig a teljesen nihilista darabja, a Godot-­ra várva. Tulajdonképpen marxista szemszögből nézve az egész nyugati dekadencia előadásomban sűrűsödött. Élt még bennem az irodalom iránti vágyakozás, tisztelet és szeretet, a művekben megfogalmazott kérdéseket pedig nagyon izgalmasaknak találtam. Ebben szerepet játszott Bécsi Tamás tanár úr, aki egy zsebszínházat vezetett, amit aztán minden előadás után betiltottak egy időre. Ő adta elő például a Kopasz énekesnőt, vagy a The Zoo Story-t. A társulat vezető világosítója és akusz­tikai technikusa szerelmem, későbbi feleségem bátyja volt. Egy osztályba jártunk a Nagy Lajos Gimnáziumban, az ő révén ismertem meg Évit. Rajta keresztül kerültem kapcsolatba a zsebszínházzal, és így éreztem rá tulajdonképpen a modern nyugati dráma ízére. Az előadásommal nagy sikert arattam a diákok körében, de a dékán ismét hívatott. Ugyan nem fenyegetett meg fegyelmivel, de nagy lelki beszélgetést tartott arról, hogy miért hozom be a nyugati dekadenciát az egyetem falai közé.

 

– Visszaemlékezéseiben mindig nagy tisztelettel szól egyes professzorairól. Valóban ilyen sokat jelentett a személyük?

– Mint említettem – a jogi karokon végrehajtott nagy tisztogatások ellenére – nekem még voltak igazi professzoraim. A civilista Rudolf professzor a háború előtti és alatti időben a kereskedelmi és a váltótörvényszéken bíráskodott. Később a polgári jogi tanszék vezetője lett. Nem nagy tudós, és csapnivaló előadó volt, de mégis egy pici fényt és világosságot gyújtott a kor homályában. Minden írása szocialista mázzal volt leöntve, de a lelke mélyén legalább úgy utálta a rendszert és az ahhoz kapcsolódó eszmét, mint én. A büntetőprofesszorom, Losonczy István pedig hallatlan tiszteletnek örvendett az egyetemisták körében. Egy igazi bölcseleti elme volt. Háború előtti, régi vágású tudós, aki amikor végigment a folyosón, a diákok felpattantak hanyag ülő helyzetükből még a legrejtettebb zugokban is, és vigyázállásban köszöntötték. Hol vagyunk ma már ettől?! Az én tanítványaim már teljesen másképpen viselkednek még a katolikus jogi karon is. Egy alkalommal a hallgatókat az előadóba terelve az egyik fiú egy hatalmasat ütött az előtte menő leány hátsójára. A hölgy ezen harsányan vihogott. Megdöbbentem. Egy kérdéssel kezdtem az előadást: olvasták-e Show Pygmalionját. Abban ugyanis van egy gondolat, amely így szól: „Nem az különbözteti meg a királykisasszonyt a virágárus lánytól, hogy hogyan öltözködik, hanem hogy hogyan bánnak vele.” Néhány másodpercig hihetetlen némaság uralkodott a hallgatóság körében.

 

– Miért döntött a bírói pálya mellett?

– Mint már említettem, kezdetektől fogva tudtam, hogy büntetőjoggal sosem fogok foglalkozni. Nem is szerettem, az elveimmel pedig teljes mértékig ellentétben állt. Ügyvédként sem tudtam volna védeni az embereket. Szerintem felálltam volna, azt mondva a bíróságnak: hagyjanak már bennünket békén! Ha valaki kimondja, hogy menjenek már haza az oroszok, az még nem bűncselekmény. Ő így gondolja, miért ne mondhatná ki, ettől még úgyis itt maradnak! Aztán engem csuktak volna be. A polgári jog azonban izgatott. Különösen Kulcsár Kálmán professzor, aki jogbölcseletet tanított, ébresztette fel bennem a bírói pálya iránti vágyat. Sose felejtem el, ahogyan a bírákról beszélt. Elmondta, hogy természetesen a bírák is emberek, de a bíróvá szocializálódásban különlegesen kiválasztódott személyek vesznek részt, akiknél a mások ügyei, sorsa és lelke iránt érzett empátia aztán a judicium és az intuíció meghatározó jelentőséggel bír. Ugyanakkor ez a pálya hihetetlen bátorságot is követel, mert a bíráknak döntéseket kell hozniuk.

 

– Hogyan indult el a bírói pályán?

– Az Igazságügyi Minisztérium – a pártállami rendszernek megfelelően – felügyelte, igazgatta a bíróságokat, és központilag vette fel a bírósági fogalmazókat. A minisztérium személyzeti főosztályvezető-helyettese jött le a pécsi egyetemre elbeszélgetni azokkal a hallgatókkal, akik bíróságra akartak menni. Tizenegyen voltunk, ebből tízet vettek fel. Engem nem. Mind a mai napig nem tudom, miért. Nem hiszem, hogy politikai oka lett volna, szerintem adminisztrációs hiba történt. Helyzetemet nehezítette, hogy harmadév végén megházasodtam, és rögtön megajándékozott minket az Isten egy gyönyörű kislánnyal. A feleségem általános orvos-asszisztensként havi 830 Ft-ot keresett, nekem pedig még járt a népköztársasági ösztöndíj, havi 700 Ft. Ebből a jövedelemből élt a család. Az I. kerületi tanács adminisztratív és jogi főelőadói állást hirdetett, amit megpályáztam, és fel is vettek. Tulajdonképpen a panaszügyintézés tartozott hozzám, ezen kívül pedig a Tanács- és a Végrehajtói Bizottsági üléseken kellett jegyzőkönyvet vezetnem. Ezeket a jegyzőkönyveket, túlzás nélkül állíthatom, Márai stílusában írtam meg. Tanácstitkárunk borzasztóan elégedett volt a munkámmal, élvezettel olvasta. Egyedül azt kifogásolta, hogy a felszólalók neve után nem írtam oda, hogy elvtárs. Attól kezdve bevéstem: elvtárs, kettőspont, és jöhetett Márai.

 

– Mielőtt azonban az írói véna maradásra késztette volna, egy nap megszólalt a „belső hang”, és tovább vezette.

– Áprilisban diplomáztam. Már egy bő féléve dolgoztam a Tanácsnál, amikor november idusán lehullott az első hó. Első emeleti szobám ablaka egy csodaszép parkra nyílt. Gyönyörű természeti szépség tárult szemem elé, ahogy a fák, bokrok fehérbe öltöztek. Néztem ki az ablakon, és egy hálaima röppent fel az ajkamon. Milyen gyönyörű a teremtett világ! A következő pillanatban elgondolkodtam azon, vajon ebben a csodálatosan teremtett világban hol az én helyem? Ki leszek én itt? VB-titkár? Tanácselnök? Gondolnom kellett a családomra, a kislányomra, a feleségemre, valahogy építeni kellett az életemet. Gondoltam egyet, felvettem a kabátomat, beszóltam a VB-titkárnak, hogy bemegyek a városba. Beértem a Széchenyi térre, egyenest a Megyei Bíróság épületéhez. A Megyei Bíróság elnöke akkor az a Csiky Ottó volt, aki utóbb a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese lett. Látásból ismertem. Impozáns, magas, karcsú, jólöltözött, fekete prémgalléros kabátban, fekete kalapban, kirívó jelenség volt a város forgatagában. Megnéztem a foyer-ban, hol találom az elnök szobáját, s egyenesen felmentem a második emeletre. Bekopogtam, beléptem, s azt mondtam, én az elnökkel szeretnék beszélni. A titkárnője kérdezte, milyen ügyben, mondtam, itt szeretnék dolgozni. Felvette a telefont és bejelentett. Az elnök nem fogadott, de nem is küldött el, hanem a helyetteséhez, dr. Tomszer Ferenc polgári elnökhelyetteshez irányított. Ő hellyel kínált, egy nagy plüssfotelra mutatva. Megkérdezte, milyen ügyben keresem az elnököt. Elmondtam, hogy eleve itt szerettem volna dolgozni, de nem tudom miért, nem vettek fel. Kicsit faggatott, mi az érdeklődési köröm, miért szeretnék bíró lenni. Elkezdtünk beszélgetni. Talán öt perc sem telt el, s a legnagyobb magyar civilistákról folytattunk eszmecserét. Sokat olvastam, jól tudtam, hogy a XIX. és XX. század fordulóján a magyar polgári, magánjogi jogtudomány egészen kiemelkedő, európai színvonalú volt. Ha az akkori tudósok nem magyar nyelven írják műveiket, egészen biztos, hogy Európa élvonalába kerültek volna. Belemelegedtünk a beszélgetésbe. Nem tudom megmondani, mennyi idő telt el, talán fél-, háromnegyed óra is, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és belépett az elnök. Ő mit sem törődve velem, odaszólt a helyettesének, hogy hol van egy bizonyos akta. Az elnökhelyettes válaszolt, aztán bemutatott engem. Felálltam a fotelból, az elnök féloldalasan kezet nyújtott felém, rám se nézett, mialatt én hangosan kimondtam a nevemet. Erre hirtelen felkapta a fejét, és megkérdezte: rokona vagyok-e a bonyhádi orvosnak. Az édesapám – feleltem. Erre azt mondta: az édesapja egyszer meggyógyított engem. Adja be a pályázatát. Ezzel kiment. Nagy vihart kavart a Tanácson, hogy beadtam a kérelmemet, főleg, hogy másnap már ki is kértek írásban. A Tanács elnöke annyira megsértődött, hogy nem is fogadott. Én azonban ennél a történetnél is azt éreztem, hogy az Isten kezében tartja az ­éle­temet.

 

– Azután hogyan folytatódott a pályája a bíróságon?

– „Betlehemi csillagom” itt is mindvégig vezérelt. Másfél év után jelentkeztem szakvizsgára, mert esélyem volt a bírói kinevezésre. A Siklósi Bíróságon üresedett meg egy polgári bírói státusz. Ez rövidítést jelentett, mert elvileg csak két év gyakorlati idő után lehetett bíró szakvizsgát tenni. A jogszabály azonban lehetővé tette a féléves rövidítést. Mivel a családomat el kellett tartanom, nem volt mindegy, hogy mekkora fizetést viszek haza. Jelentkeztem a szakvizsgára, ami majdnem a vesztemet jelentette. Először büntetőjogból kellett szakvizsgázni. Kiválóan sikerült. A polgári szakvizsgám cenzora azonban egy régi legfelsőbb bírósági bíró volt, aki még a régi, háború előtti időszakban úgy tanulta, hogy négyéves fogalmazói idő után léphet valaki a bírói pályára. Én pedig, mint egy taknyos, másfél év után oda mertem állni, és fitogtatni akartam a tudásomat. Közben a megyei bíróságon fogalmazói képzésen vettem részt. A fogalmazói füzeteim a cenzor előtt hevertek tele szuperlatívuszokkal. Ő azonban megmutatta nekem, hogy nem vagyok olyan okos, és nem tudok olyan sokat, mint ahogy azt a látszat mutatta. Mint utóbb fülembe jutott, meg akart buktatni. Meg is érdemeltem volna. Végül is olyan közel álltam a kinevezéshez, hogy az elnököm közbenjárt értem, így aztán a bírói vizsgámat elfogadták.

 

– ...és 1970. július 1-jével siklósi járásbíró lett.

– Ténylegesen egy évet töltöttem itt. Csodálatos iskola volt. Először is a polgári jog teljes repertoárjával találkoztam. Egy kis bíróságon nincs szakosodás, mindent tárgyalnom kellett. Ráadásul ez egy különleges világ volt, mert az Ormánság nagyobb része a siklósi bírósághoz került. Ez ugye az egyke világa. Pontosan a háromtagú családi élet folytán, még abban a korban is felhalmozódtak vagyonok, gazdaságok működtek, bizonyos földdel, háztáji állománnyal rendelkező famíliák éltek a vidéken. Ezekben az ügyekben – különösen a vagyonközösségi, ráépítési és elbirtoklási perekben – ítélkezni remek szakmai iskolát jelentett. A régió másik érdekessége, hogy közvetlenül a határ menti községekben nem vezettek telekkönyvet, hanem csak úgynevezett telekjegyzőkönyv létezett. Az inatlanokhoz nem tartozott térkép, ingatlani lap sem, hanem csak szöveges leírás. 1853-ban egy császári pátens hozta át Ausztriából a telekkönyveket Magyarországra, de valamilyen oknál fogva ezeket a telkeket mégsem telekkönyvezték, hanem csak telekjegyzőkönyveket írtak. Ezekben jegyezték le a tulajdoni helyzetet, változást, a különböző vagyoni jogokat. Éppen ezért ez alatt az év alatt, ami az ingatlantulajdonnal kapcsolatos lehetett, mindent megtanultam.

 

– Egy év után pedig visszatért Pécsre.

– Egy év után bekerültem a pécsi városi ­bíróságra, ahol viszont már szakosodva ­tárgyaltam főként lakás-, tulajdoni, nagyobb szubszt­rátumú kötelmi jogi pereket. Az elnököm rám bízott néhány családjogi ügyet, az ügy nehézségi foka, de leginkább a személyek – egyetemi oktatók, pártbizottsági tagok – miatt, mert tudta, hogy korrektül fogom őket megoldani. Ettől a pillanattól kezdve örökre, a szívembe vésett tanulságként jelent meg Stefi néni már említett jó tanácsa: fiam, meg tudod tartani az elveidet, tisztességes tudsz maradni, de kétszer annyit kell teljesítened.

 

– Még mindig a KISZ tagja volt? Nem próbálták meggyőzni, hogy lépjen be a pártba?

– Az egyetemi évek alatt maradtam KISZ-­tag. Mindjárt bírói pályám elején szóltak, hogy be kellene lépnem a pártba, de még később is többször megpróbáltak megkísérteni, sikertelenül. Először az volt a válaszom, hogy én még nem érzem elég érettnek magam hozzá, meg egyébként is 26 éves korig maradhatok a KISZ tagja, ahol én megtaláltam a helyemet. Akkoriban a KISZ égisze alatt az Igazságügyi Minisztérium egy alkotó ifjúsági mozgalmat hirdetett meg, ami szakmai pályázatok kiírását jelentette. Minden évben különböző témákat írtak ki, amire ügyvédjelöltek, bírósági és ügyészségi fogalmazók, fiatalok pályázhattak. 1970 és 1972 között már sikerült elhoznom egy első, egy második és egy harmadik díjat is. Körülbelül két éve lehettem bíró, amikor miniszteri dicséretet kaptam a pályamunkámra. A mozgalom ugyan a KISZ égisze alatt folyt, de tisztán tudományos munkát kívánt. Fogyasztóvédelemről, szavatossági kérdésekről, kártérítési jogviszonyokról írtam. Ezekért a díjnyertes pályázatokért jelképes pénzjutalmat is kaptunk. Megjelentek a pályadíjak a bíróságok hivatalos lapjában, az Igazságügyi Közlönyben. Így a nevem forogni kezdett az igazságügyön belül, ami már akkoriban is bizonyos értelemben zárt világot jelentett. Elefántcsonttorony volt. Bár a liberális ­gondol­kodók ma hevesen támadják ezért az ­igaz­ságszolgáltatást, de szerintem ez a zártság ­nagyon fontos, mert csak így lehet megtartani függetlenséget és pártatlanságot.

 

– Gyerekkorától kezdve pedagógusnak készült. Ekkor már teljesen lemondott álmáról?

– A tanári pálya utáni vágyakozás tovább élt a szívemben. Ez a vágy alighanem gyerekkoromban alakult ki bennem. Viszonylag korán felnőtt lettem, mivel a gyerekek kemények, sőt kegyetlenek tudnak lenni. Sokszor kicsúfoltak a labdatérről, mert húztam a jobb lábamat, és lógott a bal szempillám. Ezért a felnőttek társaságához vonzódtam, ott éreztem jól magam. Legtöbbször a közelükben sündörögtem, így ha valamire szükségük volt, engem kértek meg. Ez által én voltam a „bezzeg-gyerek”. A felnőttektől a tanítás mesterségét szívtam magamba. Ez ültethette el már gyerekkoromban bennem a vágyat, hogy pedagógus legyek. Rengeteget olvastam, így gyorsan kialakult egyéni stílusom. Többször tartottam kiselőadásokat, ha alkalom adódott a szereplésre, akkor azt egészen biztosan megragadtam. Az oktatás iránti vágyódásom sose szűnt meg. És akkor egy újabb csoda történt az életemben, amiért mind a mai napig nagyon-nagyon hálás vagyok a Teremtőnek.

 

– Meghívták az egyetemre.

– Az általam nagyon tisztelt és szeretett, egykori civilista professzorom, Rudolf Lóránt felhívott telefonon, és megkérdezte, nem volna-e kedvem részmunkát végezni az egyetemen. Nem zárkóztam el, de nem tudtam, mire gondol. Akkoriban egyetlen biztosítótársaság működött Magyarországon, a monopolhelyzetben lévő Állami Biztosító. Mint kiderült, szeretett volna együttműködési szerződést kötni a pécsi egyetemmel a biztosítási jog kutatására. A feltétel úgy szólt, hogy biztosító állja a költségeket, cserébe az egyetem indítsa el a biztosítási jog kutatását. A biztosítási jog egyrészt pénzügyi, másrészt polgári jog részekből tevődik össze. A pénzügyi joggal kapcsolatosan már megszületett a megállapodás a Marx Károly Közgazdasági Egyetemmel, aminek mintájára szerették volna, hogy a pécsi egyetem a szerződési, a biztosítási, illetve a felelősségi és kártérítési joggal foglalkozzon. Az Állami Biztosító egy Biztosítási Archívumot telepített az egyetemre, amelynek részeként számos nyugati szakmai folyóirat is rendelkezésre állt. Ez óriási dolognak számított az 1970-es években! Az Állami Biztosító elő tudott fizetni a Németországban, Ausztriában, a szigetországban megjelenő biztosítási szaklapokra. Ráadásul a biztosító kapcsolatban állt elsősorban keleti, de nyugati intézményekkel is. A professzor úr arra kért fel, hogy kezeljem én az archívumot. Rendbe kellett tennem, katalogizálnom kellett a folyóiratokat, néha egy-­egy hivatalos levelet kellett megírni vagy megválaszolni. Örömmel mondtam igent, de tudtam, hogy ilyen szerződést nem köthetek, mert ez a bírói munkámmal összeférhetetlen. A bíró ugyanis kizárólag oktatói, tudományos és művészeti tevékenységet folytathat ítélkező munkája mellett, de egy archívum kezelése már nem biztos, hogy ebbe belefért volna. Rudolf professzor ezért ajánlatot tett arra, hogy az egyetem óraadóként foglalkoztatna, amely mellett kezelhetném az Archívumot is. Biztosítási speciálkollégiumot hirdetett meg a számomra. A biztosítás nagyon szoros összefüggésben áll a kártérítéssel. Így kezdtem el foglalkozni a kártérítési és felelősségjoggal, amely különösen korunkban a jogtudomány nagyon izgalmas része. Első publikációim már 1972–73-­ban napvilágot láttak. Így kerültem kapcsolatba az oktatással. Ettől a pillanattól kezdve a katedra élménye legalább akkora örömmel és teljességgel töltött el, mint a bírói pulpitus élménye, és kezdett beteljesülni az oktatói, tanári pálya iránti gyerekkori álmom.

 

– Hogyan sikerült az egyetemi és a bírói munkát összeegyeztetnie?

– Az egyetemi oktatásba való bekapcsolódásom a szakmai életemet gazdagította. A tanítás mellett tudományos munkát is végeztem. Az archívum forrásanyagát kezeltem, illetve az Állami Biztosítótól bizonyos tanulmányok megírására is kaptam már megbízást. Az egyetemi működésem kettős hasznot hozott. Egyrészt elmélettel is foglalkoztam, illetve bekapcsolódhattam az elkövetkező jogászgenerációk nevelésébe, másrészt azt az előnyt jelentette bírói munkámban, hogy az akták feldolgozásakor nem kellett jogilag is felkészülnöm egy-egy ügy elbírálására. A másodfokú bíró ugyanis döntően iratok alapján ítélkezik, mindig a fellebbezések folytán kerülnek hozzá az ügyek. Kétirányú munkát végez. Egyrészt megtanulja magát az aktát, amiből megismeri a tényállást, a bizonyítékokat, a körülményeket, másrészt felkutatja és összegyűjti a megállapítható tényálláshoz tartozó joganyagot. Annak folytán, hogy elkezdtem az egyetemen oktatni, folyamatosan dolgoztam a tételes joganyaggal, sőt az azt támogató jogirodalommal, elmélettel is, ezért a bírói munkámban megspóroltam az aktáról aktára történő jogi felkészülést. Ez azonban csak kezdetben jelentett időmegtakarítást, hiszen a speciálkollégiumok mellett a következő évben már előadásokat is tartottam, két évvel később pedig másodállású adjunktusnak neveztek ki az egyetemen. Ettől kezdve az óráimra való készülés a bírói felkészülésemet is segítette. Pályám során kezdettől fogva észrevettem, hogy az Isten nagyon sokat adott nekem, de soha nem adta ingyen. Mindig várt egy olyan feladat, amit ha jó szívvel, tiszta lelkülettel, alázatosan tudtam teljesíteni, akkor megkaptam érte a jutalmat, amikor azonban ódzkodtam, ki akartam bújni alóla, az rendszerint visszavetett. Így teljesítettem azt a bizonyos duplát, talán sokszor triplát is, amit intelemként, parainézisként kaptam Stefi nénitől. Igazában nem adtam okot arra, hogy a világnézetem miatt vagy politikai okból belém kössenek. A feladataimat elláttam, ami persze sok túlmunkával járt.

 

– Felesége gyakran hangoztatja, hogy szerelmi háromszögben élnek, az ön szíve megoszlik közte és a jog között. Valóban?

– Nemcsak szlogen volt ez a bizonyos szerelmi háromszög, hanem ez azért a hitvestársi kapcsolatunkban meglehetősen sok feszültséget okozott. Gyakran hazacipeltem ugyanis a munkáimat. A bírói munka kötetlenségét sose lehet szó szerint értelmezni. Egy otthondolgozási kedvezményt jelent, hiszen az iratokat haza lehet vinni, mert otthon éppen úgy meg lehet tanulni az aktákat, mint a munkahelyen. Sőt, az irodán kívül mentes vagyok egy csomó telefonhívástól. Ez egyfelől kedvezmény, másfelől csábítás arra, hogy túllépjem a mértéket. És én ezt sokszor meg is tettem. Nagyon nehezen találtam meg a helyes arányt, hogy mennyi a család és mennyi a hivatás.

 

– Vallásos életet éltek?

– Keresztény, de valójában fogyasztói, a keresztény liturgiákat fogyasztó családként éltünk. Ez azt jelentette, hogy a gyerekek hittanra jártak, naponta imádkoztunk velük étkezéseknél, reggel és lefekvésnél, de mindig kötött imákat mondtunk. A vasárnapi szentmisékre családként, mindig és csakis együtt mentünk, mikor babakocsis volt a gyerek épp úgy, mint mikor már tipegett-topogott. Én azonban például ragaszkodtam ahhoz, hogy Pécsett az úgynevezett Hegyi beszédekre járjunk a belvárosi templomba. A fél 11-es szentmisét Hegyi László, a Győrből kirúgott teológiai tanár, egy hihetetlen értékes és bölcseleti elméjű pap celebrálta. Nyolc-tíz perces prédikációival fantasztikus szellemi élményt nyújtott. A misék után rendszerint beültünk egy kávéházba a barátainkkal együtt, amikor is értékeltük, elemeztük, továbbgondoltuk Hegyi tanár úr prédikációját. Csak később szembesültem azzal – valójában Bíró László családreferens püspök úr, alias Bíró Laci segítségével, aki akkoriban a Székesegyház káplánja, majd püspöki titkár volt –, hogy valójában a katolikus elit életét éltük. Elegáns volt a fél 11-es, belvárosi, Hegyi misére elmenni. Mit sem törődtem azzal, hogy a gyerekek egy kukkot nem értenek a homiliából, végig unták a szertartást. Igazából a feleségemet se fogta meg ez a fajta gondolatiság, Laci bácsi tanításai ugyanis meglehetősen elvontak voltak. Ezekkel a tényekkel azonban csak jóval később szembesültem.

 

– És hogyan éltek a hétköznapokban?

– Továbbra is írogattam igazságügyi témákban is, vigyázva, hogy a bíróságon és az Igazságügyi Minisztériumoz tartozó bírói apparátuson belül is megmaradjon a nevem, értékeljenek. Viszonylag hamar megkaptam az Igazságügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. A családi életemben pedig azt az életfelfogást vallottam, hogy a férj feladata a család ellátásáról való gondoskodás. Nekem megadatott, hogy a bírói fizetésem mellett még egyetemi oktatóként, tudományos kutatóként, a publikációkkal, tanulmányokkal egy kis plusz jövedelemre tegyek szert a család jobb ellátását szolgálva. Ez volt a hivatásom. Édesapámnál is ezt láttam, aki a hét egészét távol töltötte a családtól, mindig csak hétvégén találkoztunk vele. Nekünk, gyerekeknek akkor is csak egy kis rész jutott belőle. Ez aztán házasságunknak azt a fajta szépségét, teljességét és örömeit, amellyel indultunk, ahogy kezdtük az éltünket, meglehetősen elhalványította. Kapcsolatunk beszürkült, belepte a por, egysíkúvá vált. Nem beszélnék rossz házasságról. A szerelemnek azonban az az ereje, amely igazán a kettőt eggyé teszi, amitől együtt lüktetnek, egyre kevésbé jellemezte a kapcsolatukat. Leginkább egymás mellett éltünk.

 

– Az archívum kezelése meghozta a gyümölcsét. Az Úristen következő ajándéka a Humboldt-ösztöndíj volt. Miért éppen önt javasolták a kölni tanulmányútra?

– 1978-ban a biztosítási jogi archívum levelezésének köszönhetően meghívtunk az egyetemre egy kölni egyetemi tanárt. A vendégprofesszor három nap alatt jó néhány előadást tartott. Ittléte során felvetette, szívesen támogatná, hogy egy fiatal kutató megszerezze az Alexander von Humboldt-ösztöndíjat. Természetesen nem egy frissen végzett egyetemistára gondolt, hanem valaki olyanra, aki a tudomány asztalára már letett valamit. A Hum­boldt-ösztöndíj akkor, és tudomásom szerint ma is, Európa legelegánsabb ösztöndíja. Néhai Rudolf professzor, továbbá a biztosító jogi főosztályának vezetője, engem javasoltak. Igen ám, de én egy árva szót sem tudtam németül. Latinul és oroszul tanultam, ez utóbbit sose vettem komolyan. Az egyetem elvégzése után feleségemmel együtt kezdtünk el a kis jövedelmünkből egy magántanárnál angolt tanulni. Ezt is közösen tettük, mint minden mást. Évinek remek nyelvérzéke van, ő húzott mindig maga után. Amikor otthon elmeséltem, hogy milyen bátorítást és biztatást kaptam a pályázásra, Évi azt mondta, nem baj, hogy nem tudsz németül, meg kell tanulnod! Én ezt képtelenségnek tartottam, de ő nem tágított. Majd ketten együtt megcsináljuk! 1978 szeptemberében vettük az első nyelvórát, és 1979 márciusában megszereztem a nyelvvizsgát a Rigó utcában. Ezt csakis Évivel együtt tudtam véghez vinni. Persze, amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy már annyira belejöttünk a németezésbe, beszélgessünk hát egymással is németül, így esténként németül kaptam meg a vacsorakínálatot, akkor begurultam. Nagyon sok erőre volt szükségem. Ő azonban – mint egy energiaforrás – mindig biztosította nekem. Amikor én már rég feladtam volna, Évi mindig mellettem állt és továbblendített. 1979 júniusában utaztunk ki Kölnbe. A két gyerekünk itthon maradt a nagyszülőknél, később ők is kijöttek hozzánk egy időre, éppen annyira, hogy mind a ketten megtanultak németül.

 

– S mit szólt mindehhez a minisztere?

– A miniszterem nem akart kiengedni. Szerencsémre – ahogy ezt akkoriban állították – súlyos alkoholista volt, ezért hosszú ideig táppénzre került. Ez idő alatt az államtitkára engedélyezte az utazásomat, de csak fél évre. 1979-ben bíróként Nyugatra kijutni egy elegáns ösztöndíjjal! Hatalmas ajándék volt! Számomra a kutatómunka jelentette az igazi élményt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyetemen borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az intézetben mindent megkaptam, amit csak kértem, de be nem nyitott ­volna a szobámba egyetlen munkatárs sem. Kapcsolatot sem tudtam kialakítani senkivel. A kinti professzorom egyszer meghívott egy vacsorára, de az pusztán protokolláris gesztus volt részéről. Később, 1983-ban sikerült további négy hónapot eltöltenem a kölni intézetben.

 

– Melyek az ösztöndíj gyümölcsei?

– A Kölnben töltött félév kitágította látásmódomat, rácsodálkoztam a világra. Az első ott-tartózkodás konkrét hasznot talán nem is hozott, hiszen a bőség zavarában mindent el akartam olvasni. Határozott kutatási programmal mentem ki, de valójában lenyűgözött annak megtapasztalása, hogy a jog egészen más, mint amit mi Magyarországon tanítunk. Rengeteg információt szívtam magamba. A köl­ni kutatásomtól kezdve az egész oktatási szemléletem megváltozott. Gazdagítani tudtam az előadásaimat a világban lejátszódó perekkel, ügyekkel, törvényekkel. Az Európai Gazdasági Közösség akkor már létezett, amiről mi azt tudtuk, hogy egy kapitalista, imperialista, háborús egyesülés. Én azonban egészen mást láttam. Ezt összekombináltam a keresztény szemléletemmel, és mint a méz a legyeket, úgy vonzották előadásaim a diákokat. Mindig zsúfolásig megtelt a pécsi egyetem előadóterme. Gazdagodott a szemléletem, gondolkodásom, kulturáltságom, jogi műveltségem. Akkor igazából még nem folyt az a vad és durva versengés az Európai Unióban, mint most. Akkor még élt az alapító óriások szelleme, akik egészen másképp álmodták meg az európai közösséget, mint amivé vált. Nem jósolok nagy jövőt az effajta társulásnak. Számunkra nem volt igazán jelentősége, és a velünk együtt, utólag belépő tagállamoknak sem az Európai Unióhoz való csatlakozásnak, hanem az Uniónak volt szüksége ránk, hogy minél nagyobb piacuk, minél több fogyasztójuk legyen. A pénz és a multinacionális globális világ teljesen embertelen megjelenése egy idő után egészen biztos, hogy ugyanoda fog vezetni, mint a görög és a római dekadencia.

 

– Az ösztöndíj és a németországi tanulmányút bátorságot adott ahhoz, hogy újfajta szemlélettel közelítse meg a jogszabályok értelmezését és alkalmazását. Úgy tűnik, sikere szemet szúrt valakinek, és elbocsátották az egyetemről. Mivel indokolták a döntést?

– Az egyetem párttitkára, a polgári jogi tanszék vezetője lett a rektorhelyettes 1982. február 1-jén. Én akkor már főelőadási ­stú­diumokat tartottam másodállású adjunktusként. Felosztottuk egymás között, hogy melyik részt adom elő én, így a polgári jog általános részét, a személyek jogát, és a szerződések jogának általános részét tanítottam. Semmiféle nézeteltérés nem volt köztünk. Február 1-jével nevezték ki, én pedig február 2-ával, a rektor aláírásával megkaptam az „elbocsátó szép üzenetet”. Az egyetem anyagi nehézségeire hivatkozva a szemeszter végével felmondtak. Azt a félévet azonban már nem szolgáltam végig, hanem két hét után megszűntnek tekintettem a munkaviszonyomat.

 

– Nehezen indult és nehezen is fejeződött be az 1982-es év.

– 1982. január 1-jével neveztek ki tanácselnöknek. Ez azt jelenti, hogy a háromtagú tanácsban középen ültem. Én vezettem a tárgyalásokat, elosztottam az ügyeket az előadók, a másik két bíró között. Valószínű nemigen fordult elő abban az időben Magyarországon máshol, hogy egy keresztény bírói tanács alakult, de mi mindhárman hívő, gyakorló keresztények, vasárnapi templomba járók voltunk. Csodálatosan szép volt ebben az együttműködésben az is, hogy hozzánk tarozott a polgári jog teljes területe, tehát a személyek joga, a tulajdonjog, a birtokjog, a szerződések joga, az öröklési jog, a kártérítések joga. Hatalmas erővel és lendülettel vágtunk az új feladatba. Közös szemléletet, közös értékrendet képviseltünk. Újabb csalódást jelentett, hogy ez után a gyönyörű és kivételes szakmai év után kipöcköltek a tanácselnöki székből. Nem politikai vagy ideológia okok, hanem az elnökhelyettesem személyes „bakija” miatt. Az történt, hogy egy városi bírósági bírónőnek ikreket nemzett, amit az akkori, ún. „szocialista erkölcs” még csak elviselt, de az azt követő házasságkötési, illetőleg nem­kötési huzavona és az apaság elismerése körüli vita már országos botránnyá kerekedett. Az igazságügy-miniszter kijelentette, hogy ilyen priusszal nem maradhat Pécsett, a megyei bíróságon elnökhelyettes, és felajánlott neki egy más megyében megüresedett elnökhelyettesi állást. Ő azonban azt nem fogadta el, így vezetői beosztásáról le kellett mondania. A lemondást követően a következő fokozat a tanácselnöki hely volt, így beült az én székembe. Ez nagyon mélyen érintett, különösen azért, mert elnököm, amikor a változást közölte velem, azt is mondta, hogy egyébként sem vagyok alkalmas a tanácselnöki beosztásra. És utalt arra a néhány legfelsőbb bírósági határozatra, amelyek törvényességi óvás folytán pár ítéletünket megváltoztatták, de amelyekről ő is nagyon jól tudta, hogy a változtatások nem szakmai, hanem politikai okból történtek. Ezt igazi kudarckén éltem meg, de az Isten megint a hónom alá nyúlt, felemelt és további ajándékkal is meglepett.

 

– Mi volt ez a további ajándék?

– Nagyon hamar felfedeztem, hogy előadó bíróként feleannyi a munkám, mint tanácselnökként. A tanácselnök kapja meg az összes ügyet, neki minden ügyből minden tárgyalásra fel kell készülnie, míg az előadó bírónak csak abból, amit ő ad elő. A háromtagú tanácsban két szavazat adott, amennyiben egyet­értés születik közöttük, a harmadikra nincs is szükség. A harmadik bírót csak akkor szoktuk bevonni, ha valami vitás, érdekesebb, kur­rens kérdés merül fel. Ilyen esetben fontos és döntő lehet az ő véleménye. Feleannyi ügyet kellett tehát megismernem – hiszen az ügyek másik fele a másik előadót terhelte –, így sok időm szabadult fel. Akkor elhatároztam, hogy nekilendülök és megpróbálok egy akadémiai fokozatot szerezni. Az igazi problémát az orosz nyelv jelentette. Az akadémiai fokozat megszerzéséhez ugyanis két idegen nyelvből kellett nyelvvizsgával rendelkezni, ebből az egyiknek kötelezően az orosznak kellett lennie. Az oroszt pedig gyakorlatilag a nulláról kezdtem, szinte a betűket sem ismertem már fel. A tudományos fokozat másik követelménye filozófiából vagy politikai gazdaságtanból, tehát valamilyen marxista tárgyból letett sikeres vizsga volt, és természetesen a szakvizsga. A felkészítő cenzorom két témát adott meg. Az egyik a kitelepítés, ami izgalmas volt, hiszen a nyolcvanas évek közepén már meg-megjelentek olyan írások, amelyek ugyan nem nyíltan, de mégis csak virágnyelven valamiféle igazságot rejtettek. Nagyon szívesen olvasgattam ezeket. A másik téma pedig szóról szóra így hangzott: Lenin, minden, amit nem a proletárdiktatúráról írt. Elolvastam több mint kétezer oldal Lenint, és kijelenthetem, szerintem Lenin mindent a proletárdiktatúráról írt. Tényleg nagyon megszenvedtem. Nehéz volt, de az Istentől kapott időt, ami az egyetemi és bírói pályámon bekövetkezett, a saját tanulmányaimra és a tudományos fokozat megszerzésére tudtam fordítani.

 

– Nehéz két év állt ön mögött, de a Gondviselés tervét nem lehet egy rektori intézkedéssel megakadályozni!

– Valóban, az 1982–83-as évre, mint nehéz időszakra emlékszem vissza. 1984 elején azonban valahogy mégis csak visszacsempésztek az egyetemre. Farkas József professzor, polgári eljárásjogász, valamiért nagyon szeretett. Tudta, hogy tulajdonképpen méltatlanul kerültem ki az egyetemről. Szemtől szembe sose mondták meg, de a tudomásomra jutott a kari tanács ülésén elhangzott mondat, miszerint Lábady az ő vallásos világképével nem tudja megfelelően oktatni és nevelni a jogászokat. A jogi szakma ugyanis ekkor még ­poli­tikai pályának számított. Farkas professzor, aki keresztény szellemiségű gondolkodó volt, visszahozott az egyetemre óraadói státuszban. Eljárásjogot taníthattam. Ez a bírói munkámban is nagy segítséget jelentett. Ahhoz ugyanis, hogy valaki bíróként tevékenykedjen, az eljárásjog minden csínját-bínját ismernie kell. Az eljárás előtte folyik, minden pillanatban változhat. A bírónak napra, órára készen kell állnia. Rendkívül fontos, hogy az eljárásjogban mennyire jártas, és hogyan alkalmazza az eljárásjogi rendelkezéseket.

 

– Mi volt a Jóisten további ajándéka?

– Ajándékként éltem meg már a tanácson belüli munkámat is. Keresztényi lelkülettel hamar túljutottam az engem ért veszteségen, és előadó bíróként jó volt dolgoznom tanácselnökömmel. Nagyszerű jogász volt és kitűnő bíró. Bár a bíróság párttitkára volt, a lelke mélyén ugyanúgy gondolkodott mint én, ugyanakkor szakmai szempontból döntésjavaslatai kétségbevonhatatlanok voltak. Sokat tanultam tőle, a mai napig hálás vagyok neki. Bár egyszeri, de kétségkívül rendkívüli ajándék volt a számomra, amikor Biztosítási Világkongresszust rendeztek Magyarországon 1986-­ban, a Budapesti Kongresszusi Központban. Felkérésre én készítettem el a nemzeti referátumot. Összesen 165 biztosítótársaság jogászai vettek részt a rendezvényen. A konferencia rendezési jogát Eörsi Gyula professzor személyére tekintettel kapta meg hazánk. Ő az egész világ előtt közismert, nemzetközi hírű professzor volt, mint civil, kártérítési és biztosítási jogász. Heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy a szocialista jogot a nyugati világrendszerrel elismertesse és elfogadtassa. A kongresszus rendezésének idejére azonban a legszörnyűbb betegség, ami a szellem emberét érheti, az Alzheimer-kór annyira elhatalmasodott rajta, hogy a konferencia főreferátumát már nem tudta elkészíteni. Bár közös név alatt, de egyedül én írtam meg a mintegy százoldalas monográfiát, és én tartottam meg az összefoglaló referátumot is. A rendkívül sikeres kongresszus után a főszervezők azt mondták: „Te csináltál nekünk egy világkongresz­szust, mi pedig csináltunk belőled egy nemzetközi hírű professzort.” Valóban, szereplésem által nemzetközi elismertségre tettem szert a szakmában.

 

– A kongresszus után pedig egy újabb, nem várt csoda történt, amikor a Jóisten látványosan kézen ragadta önt és feleségét, és elvezette a Forráshoz.

– A huszadik házassági évfordulónkat ünnepeltük 1986-ban. Házasságkötésünkkor azt ígértem, hogy jóban-rosszban követni fogom a feleségemet. Évi nagyon szeretett volna elmenni a Házas Hétvégére, ezért hát a tett ígéret alapján elkísértem. Talán kicsit itt visszakanyarodnék, hogy elmeséljem, hogyan is jutottunk el eddig. A második ösztöndíjas németországi út során a gyerekek két hónapot kint töltöttek velünk, a másik két hónapban azonban itthon maradtak. A távollétünkben a pécsi belvárosi templomból elcsábultak a Székesegyházba, ahol Bíró Laci káplánként ­működött. Mindjárt meghívta a gyerekeket mi­nistránsnak. Amikor hazaérkeztünk Németországból, nagy meglepetés ért. A gyerekek közölték, hogy nincs belvárosi templom, nincs apa fóbiája, nincs katolikus pécsi elit, hanem Bíró Laci van. Ő a két gyereken keresztül eljutott hozzánk, és azonnal beszervezett minket az ún. „nagyházas” hittancsoportjába. Mindenféle földalatti hittanjai voltak: a kisházasok, nagyházasok, az egyetemisták, a hétfőiek, a keddiek, a kedden túliak... Fantasztikus életet pezsdített! Tehát mi bekerültünk a nagyházas csoportjába, ahol nem a ­katolikus elittel találkoztunk, hanem ahol egészen más típusú, mélyen hívő és kereső emberek voltak. Laci csoportja révén fokozatosan kezdtünk már nem az egyház puszta fogyasztóivá, hanem az Evangélium megélőivé válni. Persze ekkor még csak az első lépéseket tettük meg. Akkoriban elég sokat forgattam a Szentírást, nagyon szerettem. Szépnek találtam a Biblia nyelvezetét, és mindig úgy olvastam, mint amiben benne van az emberiség költészetének több mint a fele. Elsősorban kulturális élményt jelentett a számomra. Azt azonban nem hittem, vagy inkább azt mondanám, sosem szembesültem azzal a ténnyel, hogy az Evangélium jelenetei itt és most, az életünkben nap mint nap megtörténnek, csak­úgy, mint Bartímeus csodálatos gyógyulása, vagy a ház tetején leengedett bénának a talpra állítása, vagy Máté megtérése. Azt gondoltam, kétezer évvel ezelőtt csodálatos történetek voltak ezek, de napjainkban nincsenek ilyen események. Ekkor már, nagyon óvatosan ugyan, de elkezdtem bibliai magyarázatokkal kiegészíteni az egyetemi óráimat. Igazából azonban Bíró Laci hittancsoportjában kezdtünk el megérteni és megélni valami különleges dolgot. A csapat úgy működött, Laci atya részvételével, hogy minden találkozáskor valamelyik házaspár kiválasztott egy evangéliumi részletet és elmondta róla gondolatait. Emlékszem, a két kedvencem, amiről mi is tartottunk Évivel egy estét, Zakeus története volt, aki fosztogatóból osztogatóvá vált, miután találkozott a Mesterrel, aki azt mondta neki, nálad kell töltenem az éjszakát. A másik pedig Nikodémus, számomra felfoghatatlan, párbeszéde Jézussal.

 

– Miért éppen ez utóbbi?

– Nikodémus felteszi a kérdést: hogyan születhet az ember újjá ilyen idős korában? Én sem értettem, ugyanakkor a továbbiakban szerzett istenélmények és tapasztalatok megnyitották szemem és értelmem. Bíró Laci hit­tanjával tényleg elindult az újraszületés. Ezek a fogamzás pillanatai voltak. Csodálatos élményt jelentett. Csoportunkból két házaspár és Bíró Laci vett részt Budapesten Házas Hétvégén. Akkor még egy bécsi team tartotta németül a lelkiségi programot. A pécsi ­részt­vevők lehetőséget kaptak arra, hogy még két házaspárt meghívjanak. Egyikük mi voltunk. Mind a mai napig nem derült ki, miért. A húsz-­harminc házaspárból álló csoportból miért ránk esett a választásuk? Ezt is a kegyelem működésének gondolom.

 

– Így vettek részt közvetlenül a Világkongresszus után a Házas Hétvégén 1986-­ban. Mi volt az első benyomása?

– Az első négy-öt bevezetőt kívülállóként szemléltem. Azt gondoltam, miért okoskodnak itt nekem, amikor én sokkal többet tudok és tapasztaltam. Körülbelül az ötödik ­bevezetőnél azonban megtört a jég. Rádöbbentem, mit is jelent igazából a hitvestársi kapcsolat. Házasságunkat természetesen jellemezte a hűség, az összetartozás, a gyerekek szeretete, tehát alapvetően keresztény családként éltünk, de ez nagyon messze állt a teremtés gondolatától. A farizeusokkal folytatott dialógus során, amikor megkérdezték Jézust, hogy elbocsáthatja-e a férfi a feleségét, válaszában kétszer is visszautalt a Genezis első oldalaira azzal, hogy ez kezdetben nem így volt. Az Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, aki ezért elhagyja anyját és apját, és a kettő többé már nem kettő, hanem csak egy. A Házas Hétvége és az Évivel folytatott mély beszélgetések rádöbbentettek, hogy tulajdonképpen húsz év óta nem hallgattam meg őt. Természetesen appercipiáltam a szavait, kommunikáltunk egymással, de szavainak igazi üzenetét nem fogtam fel. S ekkor megéltem a nikodémusi találkozást. Igen, hiszem, hogy az ember újjá tud születni! Megértettem, hogy nem a karrierem a döntő, hanem elsődlegesen férjként, apaként kell élnem, és az ­ér­tékrendemen alapvetően változtatnom kell. Mindenben és mindenütt helyettesíthető vagyok, de férjként és apaként helyettesíthetetlen. Beöthy Tamás jezsuita atya – akivel ugyancsak a Hétvégében találkoztunk, és aki 1990 óta a lelki vezetőnk lett – rádöbbentett arra, hogy még a televízió távkapcsolójával a kezemben is megsérthetem a házastársi hűséget, mert olyankor a közös időnk rovására egyedül és önkényesen teszem azt, amit közösen kellene tennünk. Amikor először mondta ezt nekem, hihetetlenül dühbe gurultam és azt mondtam neki: vissza kellene adnod a teológusi diplomádat, hogy ilyen hülyeségeket állítasz. Ma már tudom, hogy igazat mondott. Ugyanez a helyzet a sorozatosan elvállalt munkáimmal, különmunkáimmal, előadásaimmal, szerepléseimmel. Ezekkel ugyancsak megsértettem a házastársi hűséget, amikor elvállalásukról egyedül, Évi kirekesztésével döntöttem. Ami igazán megmozgatott ezen a hétvégén, az annak felismerése, hogy a kommunikáció elsilányult köztünk, hogy valójában nem élünk bensőséges hitvestársi dialógusban. A többi problémával csak később, fokozatosan szembesültem.

 

– Hirtelen megnyílt a szeme?

– Inkább azt mondanám, lángolt a szívem, mint az emmausi tanítványoknak, amikor Jézus szólt hozzájuk. Nekem is megjelent ezen a hétvégén Jézus, mégpedig úgy, mint ahogy azt János evangéliumának első oldalain találjuk, amikor Jézus először találkozik Jánossal és Andrással. Megkérdezi: mit szeretnétek? Ők kérdéssel felelnek: Mester, azt, hogy hol lakol? Jézus pedig meghívja őket: Jöjjetek, nézzétek meg. Én valami ilyesmit éltem át. És akkor Ő engem Évihez vezetett. Hihetetlen csodát éltem át. Éppen olyan nagyerejű volt az egész, mint amikor először találkoztunk egymással. Megértettem, hogy nem tudom másként, máshogyan felépítve, más dimenzióban megélni az életemet, csakis ővele. Ez aztán gyökeresen megváltoztatta kapcsolatunkat és hétköznapjainkat. Mindketten intenzíven csatlakoztunk a lelkiséghez. Pár hónappal később meghívást kaptunk egy úgynevezett Elmélyítő Hétvégére, amit egy felkészítési Workshop-, Műhely-sorozat követett, s így váltunk rövid idő után mi is teammé, azaz a hétvége továbbadásának apos­tolaivá. Egy év múlva már a pécsi Házas Hétvége csapatában voltunk Évivel. Azonkívül, hogy házasságunk, lelki, szellemi és testi kapcsolatunk gyökeresen megváltozott, hiszen újjászülettünk, a másik igazi csodát az jelentette, hogy a teljesítményem megsokszorozódott, mert helyére kerültek bennem az értékek. Másképp tudtam ütemezni a munkát, a feladatokat, a különmunkát. Természetesen ez egy folyamat eredményeként bontakozott ki, nem egyszerre. Az a fajta gazdagodás azonban, amit a hitvesi és családi életünkben megéltünk és nap mint nap megélünk, többek között a munkaerőm, szellemi teljesítményem forrásává is vált. Ez mind a mai napig így van. Olyanfajta töltekezés egy-egy hétvégén való részvétel, amelynek következtében a következő héten szinte szárnyalok. A Házas Hétvége és a házasságom megújulása révén szinte én is átéltem annak a swarzwaldi parasztembernek az élményét, aki kiment a fekete-erdői forráshoz, rátette a kezét a forrás vízére, és úgy érezte, az egész Dunát tartja a kezében. Én ugyanígy voltam. Az a forrás, amit az otthon és a Házas Hétvége közössége jelent, az egész pályámat, az egész szakmai életemet meghatározza és táplálja. Korábban rengeteg időt veszítettem azzal, hogy állandóan siettem. Ma már, nyilván az életkor változásával is, sok minden lecsendesült. A feladataim ugyanakkor nem csökkentek, de az újjászületésnek köszönhetően soha semmit nem vállalok el anélkül, hogy a feleségem és közöttem az adott kérdésben összhang ne lenne. Sőt, pontosan a legtöbb segítséget Évitől kapom, úgy, mint ahogy németül megtanultam, ahogy a Világkongresszust végigkísérte, ahogy kezdettől fogva a tudományos munkáimat legépelte és így tovább. Az, aki vagyok, nem én vagyok egyedül, hanem mi ketten vagyunk.

 

– A lelki megújulás felkészítette talán a legnagyobb szakmai kihívásra: alkotmánybírónak választották. Készült ilyenfajta karrierre? Hogyan történt a választása?

– 1989. október 23-ával fogadta el az Országgyűlés az Alkotmánybírságról szóló törvényt, decemberben pedig megválasztotta az első öt alkotmánybírát. Egészen pontosan a Nemzeti-Ellenzéki Kerekasztal megállapodása értelmében két alkotmánybírót az állampárt, az akkori Németh-kormány, kettőt az ellenzék adott, az ötödik pedig a Legfelsőbb Bíróság soraiból került ki. Így lett az MDF és KDNP jelöltjeként Sólyom László és Zlinszky János, az állampárt részéről Kilényi Géza és Ádám Antal, a Legfelsőbb Bíróságról pedig Solt Pál az Alkotmánybíróság tagja. Az első szabad választások után a törvénynek megfelelően a következő öt alkotmánybírát az első szabadon választott Parlament az alakuló ülésétől számított harminc napon belül választotta meg. Nagyon sok önjelölt jelentkezett annak idején, akik komolyan számítottak arra, hogy bekerülnek a testületbe. Az elsőként megválasztott ötök már 1990. január elsejével elkezdték a munkát és az ítélkezést. Sokat beszélgettek egymás között arról, kiket látnának szívesen a testületben, kikkel dolgoznának együtt. Engem Sólyom László hívott fel telefonon 1990. tavaszán, hogy vállalnék-e alkotmánybírói jelölést. Azt hittem, ő vetette fel a nevemet, de kiderült, hogy Solt Pál javasolta jelölésemet. A feleségem támogatott, három kitétellel. Egy, továbbra is a Házas Hétvége aktív résztvevője maradok. Kettő, továbbra is megfogom otthon a porszívó nyelét. Három, változatlanul és továbbra is megeszem a maradék bablevest.

 

– Maradék bablevest? Ez mit jelent pontosan?

– Először én sem értettem, de aztán kiderült, hogy a bableves kilenc éven keresztül fontos metafora volt. Megválasztásomat követően egy fogadáson, ahova Évivel együtt hivatalosak voltunk, egy miniszterrel beszélgettem, és az egyik kezemet a zsebemben tartottam. Épp úgy, ahogy ez a politikai elitnél akkor és ma is látható, vezetőink zsebre tett kézzel beszélgetnek egymással. Évi odasomfordált hozzám, és anélkül, hogy a beszélgetőtársam felfigyelt volna rá, gyengéden megfogta a kezemet, és kihúzta a zsebemből, majd a fülembe súgta: bableves. Akkor döbbentem rá, hogy mit jelentett ez a szó. Később is gyakran megjelent előttem ez kedves, de mindenképpen figyelmeztető gesztus. A hatalom hihetetlen nagy kísértés a fölényességre, a felsőbbrendűségre. Komolyan ugyan soha sem csábított, de előfordultak kísértések. Évi első kérése jelentette mégis az igazi megpróbáltatást. A Házas Hétvége során, mint team, tanúságot teszünk a házaspárok előtt többek között arról, milyen nehézségek fordulhatnak elő a testi kapcsolatban. A bevezetők egyike kifejezetten a szexualitásról szól. Amikor Évi azt kérte tőlem, hogy továbbra is maradjunk a lelkiségi mozgalom tanúságtevő tagjai, azt gondoltam egy pillanatra, nem tudja, mit kér. Hogyan lehetne államférfiként hétköznapi és számunkra ismeretlen emberek előtt tanúságot tenni például arról, mit érzek, amikor a feleségem nemet mond nekem?! Hamarosan túltettem magam ezen a nehézségen, akadályon is. Továbbra is a Házas Hétvége aktív tagjai maradtunk. Kedves epizódként mondom el, hogy egy alkalommal Székelyföldre utaztunk Par­tiumból, ahol felvettünk egy házaspárt, a hétvége kezdő előadóit. A Házas Hétvégét mindig három házaspár és egy pap vezeti. Harmadikként egy orvos házaspár jött velünk Budapestről. Menet közben felfigyeltem arra, hogy ez az egyszerű, partiumi házaspár, ahol a férfi vízvezeték-szerelő, az asszony varrónő, magázza a budapesti orvosházaspárt. Négyszemközt megkérdeztem a férjtől, miért magázzátok X-éket. A válasz így hangzott: „De hát Tamás, ezek doktorok.” Én akkor az Alkotmány­bíróság helyettes elnöke voltam. Magamban elmosolyodtam, mert mindez számomra nagyon tanulságos volt. Azt hiszem, sikerült a lelkiségi mozgalomban és a hétköznapi életben is nagyon egyszerű, köznapi embernek maradnom másokkal szemben, úgy megélni a magas pozíciómat, hogy ezt mások nem látták rajtam. Évi segítségével és a bableves szimbolikus jelképével meg tudtam maradni alázatosnak, a pályámon pedig szolgálatkésznek.

– Nagy megtiszteltetést és mindenképpen szakmai elismerést jelentett, hogy beválasztották az Alkotmánybíróságba. Hogyan találta meg helyét és szerepét a testületben?

– Az első két évben igazi belső vívódásokon – mondhatni válságon – mentem keresztül. Az elbírált ügyekben nem láttam ugyanis az embert, akit polgári bíróként pályám során mindig szolgáltam azzal, hogy kerestem az igazságot. Itt jogszabályt vetettünk össze jogszabállyal, törvényt az Alkotmánnyal, alacsonyabb szintű jogszabályt törvénnyel. Rendkívüli absztrakció volt, én pedig szüntelenül, mindenütt kerestem az embert, akit szolgálunk. Ez olyan nehézséget jelentett a számomra, hogy komolyan foglalkoztam a lemondással. Körülbelül másfél év után fedeztem csak fel, hogy a törvényekben az ember az egész nemzetet, az egész országot, a lakosságot, a szociálisan elhagyatottakat, a tulajdonuktól megfosztottakat, a politikailag meghurcoltakat jelentette. És ettől kezdve nagyon szép, nemes feladatnak láttam küldetésemet. Ezt követően már óriási elhivatottságot éreztem. A mai napig úgy gondolom, hogy alkotmánybírónak való megválasztásomban is a Gondviselés játszott szerepet. Nem azért, mert nekem annyira a testület tagjának kellett lennem, hiszen nagyon jól éreztem magam mint megyei bírósági tanácselnök, mint egyetemi docens, hanem talán azért, hogy a különvéleményeimet megírhassam, illetve néhány nagy horderejű ügy előadója lehessek. Azt hiszem, mi az első kilenc évben valóban alkotmányos forradalmat hajtottunk végre. Alkotmányosan levezényelni a rendszerváltást, ami azóta sajnos úgy tűnik, mintha a visszájára fordulna, óriási dolognak számított. Mindmáig meggyőződésem, hogy a pártok és képviselők azért választottak meg, mert nem ismertek, nem tudták ki vagyok. Csak a szűk szakmában, a civilista körökben forgott a nevem, hiszen bíróként csak egészen kivételesen nyilatkoztam.

 

– Lehet, hogy kivételesen, de akkor nagy port kavart. Mint például az 1985-­ben a Magyar Hírlapnak adott ­interjú­jával.

– Egy alkalommal előadást tartottam a pécsi egyetemen, Farkas professzor úr rendezvényén az államigazgatási ügyek bíróság előtti megtámadásáról. A történethez tartozik, hogy valószínűleg a vallásosságom miatt teljes naivitásban éltem. A pártállami rendszerben az államigazgatási szervek döntéseit nem lehetett bíróság elé vinni, egy-két kivételtől eltekintve, mint például a lakáscsere-szerződést megtagadó határozatok, vagy tartási szerződést jóvá nem hagyó közigazgatási határozatok. A pártállami diktatúra lényegi eleme, hogy a közigazgatás a pártnak alárendelt szervezet, mert a pártdiktatúra ezáltal tud érvényesülni. A bíróságokat, ha ténylegesen nem is, de a sztálini, 1949. évi Alkotmányban függetlennek nyilvánították, a bíróságok csak a törvényeknek voltak alárendeltek. Az előadásomban azt fejtettem ki, hogy meg kell nyitni a közigazgatási határozatok bíróság előtti megtámadhatóságát, mert garanciális kérdés, hogy végső fokon a független bíróságok döntsenek ezekben az ügyekben. Ha ezt akkor végiggondolja valaki, amit én nem tettem, akkor láthatta volna, hogy ennek megvalósulása a pártdiktatúrának egy kegyelemdöfést jelentett volna. Az előadásom rövid rezüméje megjelent A Magyar Jog című folyóiratban. Ezt a cikket olvasta a Magyar Hírlap jogot végzett újságírója is, aki megkeresett, hogy interjút szeretne velem készíteni a témában. Igent mondtam neki. A bírák sajtónyilatkozat-tételi lehetőségéről egy igazságügyi miniszteri rendelet rendelkezett, de ennek semmi köze nem volt az én tudományos előadásomhoz. Konkrét bírósági ügyekről az égvilágon nem esett szó. Háromhasábos óriási cikkben jelent meg ez az interjú.

 

– Az interjúban naivitással és őszinte szakmai meggyőződéssel érvelt amellett, hogy az előadásában felvázolt bírói út jelenti a jövőt, hiszen ez így működik a „kultúr” jogrendszerekben is. A napi sajtóban megjelent szavai óriási botrányt keltettek. Milyen reakcióval találta szembe magát?

– Valóban skandalum kerekedett, és életem második, de ekkor már bírósági, fegyelmi ügyével kellett szembenéznem. Még a cikk megjelenésének napján átszóltak a pártközpontból az igazságügy-miniszterhez a botrányos álláspont miatt. Az igazságügy-miniszter pedig felvette a telefonkagylót, és a megyei bíróság elnökének nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetett, és kérte fegyelmi felelősségre vonásomat. Számomra csak ekkor esett le a tantusz. Soha nem voltam a rendszer híve, sőt, említettem már, hogy legalább háromszor invitáltak a pártba, de hiába. Egyszer például, meglehetősen ittasan, megkérdezte tőlem a főnököm, mikor lépek már be a pártba. Azt válaszoltam, akkor, ha majd lesz Magyarországon egy kereszténydemokrata Párt. Spicces volt, ezért megengedhettem magamnak ezt az őszinteséget. Ő azonban nem felejtette el, és a rendszerváltást követően, amikor egy alkalommal összefutottunk, nekem szegezte a kérdést: most miért nem lépsz be a KDNP-be? Na, de térjünk vissza a Magyar Hírlapban megjelent interjúmhoz. Akkori elnököm, mielőtt még a fegyelmi tanács felé megtette volna indítványát, egyszerűen megállapította, hogy a bírák sajtónyilatkozatáról szóló igazságügyi miniszteri rendeletet nem érintette az én interjúm. Nem volt összefüggés a kettő között. Lábady pusztán a tudományos véleményének adott hangot, ami pedig Lábadyt illeti, ha ilyen ostoba, ez van, emiatt nem lehet valaki ellen fegyelmi eljárást indítani. Végül nem indult meg az eljárás. A dolog pikantériája azonban 1991-re datálható. Zlinszky János alkotmánybíró előadásában került napirendre az a jogszabály, amely korlátozta az államigazgatási határozatok bíróság előtti felülvizsgálatát, ugyanis felmerült, hogy az alkotmányellenes. S vajon ki volt az, aki a testületben a legerőteljesebb hangot fogalmazta meg ezzel kapcsolatban, aki kijelentette, hogy ha valami alkotmányellenes, akkor ez az, és ezt nekünk azonnal meg kell semmisítenünk? Az az alkotmánybíró, aki 1985-ben, a Magyar Hírlapban megjelent interjúmat követően másnap, ugyanebben az újságban írt egy sokkal rövidebb, de nagyon velős választ. Ennek lényege, nem szó szerint idézve, körülbelül így hangzott: Ki ez a kis mitugrász, idétlen vidéki bíró, aki ilyeneket ír le, és fogalma sincs arról, hogy mi lenne, ha a közigazgatási határozatok bíróság elé kerülnének? A közigazgatás egy komoly és különös szakmai ismereteket igénylő eljárás, a bírák pedig nem értenek ehhez. Micsoda őrültség Lábady ötlete, hiszen a feje tetejére állna az egész rendszer, nem beszélve arról, hogy elhalmozná a bírókat a közigazgatási perek sokadalma. A cikk azt sugallta, hogy nem kell komolyan venni a szavaimat, inkább azon kell elcsodálkozni, hogy egy ilyen rangos lap, mint a Magyar Hírlap, közzétesz egy kis vidéki, idétlen bíróval készült interjút. Ezt nem hagytam annyiban. Miután 1991-ben a testületi ülés után hazamentem, előkerestem az archívumomból az interjúmat és az arra adott választ. Aztán bírótársamtól megkérdeztem, emlékszik-e még a sajtóvitára? Azt válaszolta: „Ugyan már, ez akkor volt!”, és legyintett egyet. Ettől még bírótársammal nagyon jó kollegiális kapcsoltban voltam az Alkotmánybíróságon, és vagyok azóta is. Nem lennék keresztény, ha nem hinném, hogy minden ember megtérhet, ráadásul ez a történet még megtérést sem igényel.

 

– Talán azért is sikerült könnyedén túllépnie ezen és az ehhez hasonló helyzeteken, mert akkor már lélekben újjászületve, apostolként igyekezett helytállni a hétköznapokban.

– Az első Házas Hétvégén való részvételünk katartikus élménye megpecsételte az életünket. Rögtön bekapcsolódtunk a lelkiségi mozgalomba. Tanultunk, képeztek minket azért, hogy mi is apostolokká legyünk. Természetesen ez egy hosszú folyamat volt. Mint említettem, a hétvége keretében 1990-ben találkoztunk Beöthy Tamás jezsuita atyával. Ő egy évvel korábban települt haza Kanadából, ahol évtizedeken keresztül látott el papi szolgálatot. Először a nyolcvanas évek közepén jöhetett újra Magyarországra, ekkor „hozta magával” a Házas Hétvége gondolatát. Számos pappal, házaspárral is beszélgetett, többek között Bíró Lacival, az akkori pécsi püspökünk titkárával is, akinek köszönhetően mi is bekapcsolódtunk a mozgalomba. Néhány évvel később, 1990-ben Tamás atyával együtt tartottunk egy Házas Hétvégét Pécsett. Nálunk is szállt meg. Ez alatt a pár nap alatt valami olyasmi történt velünk, mint amivel János evangéliuma kezdődik: „Megjelent egy ember, akit Isten küldött. Nem Ő volt a világosság, de azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.” A sorok Keresztelő Szent Jánosra utalnak, de a mi esetünkben ezt az embert Tamásnak hívták. Megint egy hihetetlen csoda történt az életünkben. Mindketten életgyónást végeztünk. Ez is azt mutatja, hogy Tamás már megjelenése pillanatában is olyan hihetetlen bizalmat keltett bennünk, hogy a teljes életünket, teljes kapcsolatunkat rá tudtuk bízni. Ettől a találkozástól kezdve lelki vezetőnk lett. Ő az, aki végül is teljesen rávezetett minket az Evangélium útjára. Segítségével ismertük fel azt, hogy a házasság mint életszentség ugyanazt a küldetést teljesíti, mint az egyházi rend: Jézus Krisztust viszi tovább a világban. A házasság egyáltalán nem magán-, hanem igenis közügy. A hitvestársak, amikor egymásnak időznek, akkor tulajdonképpen Krisztusnak időznek, amikor egymást ölelik, Istent ölelik magukhoz, amikor a hitvesek a teljes lelki, szellemi, testi egységben egybeolvadnak, akkor a Szentháromság katartikus élményét élik át. Tulajdonképpen a házasság a Szentháromság szeretetkapcsolatának földi leképezése, a Szentháromság ikonja, amely egyúttal azt is jelenti, hogy házasnak lenni egyet jelent az apostolkodással is. Nagyon szoros, igazi barátság alakult ki hármunk között. Egy beszélgetésünk alkalmával megkérdezte, akarom-e tudni, mi a hibám, mi az én igazi problémám. Meglehetősen öntudatos személyiségként azt gondoltam, nem tud újat mondani, s talán súlyos hibát sem. Ezért akartam. Akkor szembesített igazi énemmel, és azzal, hogy mindent saját magam akarok megoldani. Pedig mint teremtménynek elsődleges küldetésem az, hogy Istenre hagyatkozzam, alázatosan figyeljek az Ő hangjára. Ha a Házas Hétvége olyan elementáris erővel hatott rám, hogy ott megjelent nekem Jézus, és Évihez vezetett, akkor igenis egészen bízzam rá magam. Sokszor idézte és elmondta II. János Pál pápának azt a csodálatos gondolatát, hogy a Teremtő a férfit az asszonyra bízta. Mert igaz, hogy az asszony a teremtés legutolsója, de éppen ezért ő a befejezettség és a teljesség. Fülembe csengett Madách Az ember tragédiájának utolsó jelenetében az a gondolatkör, amikor Ádám összetörve leborul az Úr előtt, és azt mondja:

 

Karod erős – szíved emelkedett;

Végtelen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz egy szózat zeng feléd

Szüntelenűl, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd. S ha tettdús életed

Zajában elnémul ez égi szó,

E gyönge nő tisztább lelkűlete,

Az érdekek mocskától távolabb,

Meghallja azt, és szíverén keresztűl

Költészetté fog és dallá szürődni.

 

– A Házas Hétvége iránti elkötelezettsége és szeretete jeléül 1994-ben saját anyagi erejéből létrehozta a Házas Hétvége Katolikus Alapítványt, amely azóta is a ­lel­kiségi mozgalom anyagi bázisát jelenti. 1998-ban pedig már a nemzeti team triászává választották Beöthy Tamás atyát, önt és feleségét. Mit jelent ez pontosan?

– Egy igencsak megerősödött Házas Hétvége-közösség választott minket nemzeti teammé 1998-ban. A magyar lelkiségi mozgalom vezető házaspárja lettünk, egyúttal pedig Európa tizenöt országával kerültünk kapcsolatba. Ezekben az országokban már olyan erős volt a közösség, hogy nemzeti teamet állítottak ki. A tizenöt ország közösségi felelősei alkották az Európa Tanácsot, amelynek tagjai egy évben háromszor találkoztak. Mindig más ország látta vendégül a tanácstagokat, így a mi időnkben Magyarország is. Ezeken a nemzetközi összejöveteleken a lelkiségi mozgalom irányát határoztuk meg, kapcsolódva a vi­lág­team munkájához, hiszen ez a lelkiség az Egyesült Államokból indult az 1970-es években. Ma már mind az öt kontinensen aktívan kapcsolódik be az egyház életébe a mozgalom. Ezek az európai találkozók nagy felismerést adtak arra vonatkozóan, hogy az Európai Unió mellett létezik egy másik, a Szeretet Európája is. Ma már tudjuk, hogy az Unió alapvetően csak gazdasági szempontokra épül, csak a piac, a kereskedelem, a fogyasztói világ számít. Nagyon jó példa erre a keresztény értékeket fel nem említő, egyébként megbukott Alkotmány. A mozgalmunk európai találkozóin, Spanyolországtól kezdve Franciaországon át Szicíliáig, mindenütt találkoztunk a Szeretet Európájával. Valóságos apostoli küldetéssel ruházott fel minket mindaz, amit közösen megéltünk. Közben folyamatosan erősödött a hazai közösség is, átléptük az országhatárokat, és a diaszpórákban, először Vajdaságban, aztán Partiumban, majd Felvidéken is mind jobban és gyümölcsözőbben működött közösségünk. 2001-ben, amikor az utolsó évet töltöttük a nemzeti teamben, kezdtük meg a székelyföldi missziót. Beöthy Tamás atyával az élén ez a kis eklé­zsiális team, vagyis mi, belefogtunk ebbe a Szent Pál-i küldetésbe. Egy alkalommal a hétvége magyar grémiumában, ami több mint száz házaspárból és tizen­egy­néhány atyából álló közösség, viccesen jegyeztem meg, hogy Szent Pál három utazása áll mögöttünk. Eddig több mint hatvanezer kilométert tettünk meg, olyan, mintha másfélszer körüljártuk volna az Egyenlítőt. Három nagy missziós utazási programsorozatot tettünk a Székelyföldön, épp úgy, mint ahogy Szent Pál annak idején megjárta a három nagy apostoli utazást. De a kivégzésünk még hátravan. Valamiféle gyönyörűség az apostolkodás! Öt év alatt Székelyföldön felépítettük a közösséget úgy, hogy ma már önállóan tartanak Házas Hétvégét, és viszik tovább a szórványokban élő magyarság körében. Álmunk az, hogy valamikor talán a vegyes házaspárok révén eljut a tanítás a románokhoz is, és a mozgalom tagjai megnyerik ennek a lelkiségnek a keleti ortodoxiát. Magyarországon sem csak a katolikusok, hanem a protestáns felekezetekhez tartozók is nagy számban vesznek részt programjainkon.

 

– Személyes hívásnak érzi Jézusnak mennybemenetele előtt az apostolokhoz intézett szavait: menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek?

– Mindenképpen. Ez az egyik kedvenc evangéliumi versem. Az Evangélium ma közöttünk él, naponta tudunk szeretni, gyógyítani. Például a székelyföldi magyarságot, akiknek nagyobb a hite, a hazaszeretete, a nemzeti érzülete, mint sok anyaországi testvérüknek, de rettenetesen elnyomottak, magukra maradtak és nagy szegénységben élnek. Isten gondviselő szeretetének köszönhető, hogy már több száz házaspár részt vehetett a mozgalom hétvégéin Székelyföldön, az pedig számunkra hatalmas ajándék, hogy láthatjuk, miként ismerik fel ezek az emberek a család igazi hivatását, miként döbbenek rá, hogy másképpen, újjászületve, a szeretettől megtisztulva és átjárva is lehet élni. A legcsodálatosabb élmény, amikor nekünk küldött leveleiket olvassuk, a személyes tanúságtételeket hallgatjuk. Isten munkájának tanúi és részesei vagyunk. A Házas Hétvége lelkiségének egyik legnagyobb ereje abban áll, hogy a még termékeny korban lévő házaspároknál igen nagy számban születik további baba. Sokszor olyanoknál is, akiknél láthatóan a családtervezés már befejeződött. Nyolc-tíz, de van ahol tizennégy éves a ­leg­kisebb gyermek, s a hétvégén való részvétel után egy újabb kis lény születik a családban. Sok-sok fényképünk hátlapján olvasható: ez a kis Anita vagy Lilla vagy Péter nektek köszönti életét. Ez valami gyönyörűség!

 

– Meddig szeretnék még folytatni a székelyföldi missziót?

– Évivel úgy érezzük, elfáradtunk. Hat év óta járunk rendszeresen a Székelyföldre, hogy házaspárokat és atyákat képezzünk, akik szívesen bekapcsolódnak a mozgalomba. Hatalmas területen élnek a magyarok, anyagi lehetőségeik pedig meglehetősen szűkösek. Ez azt jelenti, hogy száznál is több kilométeres távolságot egy-egy találkozó miatt nem tudnak megtenni. Éppen ezért fontos, hogy Brassótól egészen Székelyudvarhelyig és Kolozsvárig olyan közösségek és teamek alakuljanak, akik maguk is meg tudják tartani a Házas Hétvégéket, és tovább tudják adni az üzenetet. Azt hiszem, egy nagyobb székelyföldi utazási program még előttünk áll.

 

– A Házas Hétvége mozgalom egyik szlo­genje úgy szól: mi meg tudjuk változtatni a világot. Valóban így látja?

– Amikor a Házas Hétvége mozgalomban egyre aktívabb szerepet kezdtünk vállalni, arról álmodoztam, hogy majd a bíróságok előtt kígyózó bontóperes sorból fogjuk vonzani a házaspárokat a Házas Hétvégére. Nem mondhatnám, hogy ez az álom teljesült. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a házasság és a család a társadalom abroncsa. Ha a házasság és a család tovább süllyed abban a válságban, amelybe már belekerült, és amely elsősorban a személyek kríziséből fakad, akkor szét fog esni a társadalom. A házasság és az azon alapuló család ugyanazt jelenti a társadalomban, mint a gravitáció a világegyetemben. Ha a gravitáció megszűnne, akkor a galaktikák teljesen szétesnének, és pozdorjává hullanának szét. A házasság és a család egy olyan abroncs, amely egyedül képes a társadalmat összetartani. Ezért kell a házasságok megújításán és felfrissítésén fáradozni. Ha más nem marad utánam, utánunk, mint az a jó pár házaspár és atya, akiknek a lelkébe valahol valamit sikerült ebből az üzenetből beleplántálni, akkor én azt gondolom, hogy az egyetlen kérdésre, amelyet valószínű a túlvilágon feltesznek, miszerint: „mondd, mennyit és mennyire szerettél?”, talán elfogadható választ fogok tudni adni. Legalábbis a hitem szerint. Ez persze nagyon sok időráfordítást és nagyon sok munkát követel. Az, hogy az üzenetet továbbadjuk, a megélt élményeinket megfelelő időkeretek közé szorítva, pontosan megfogalmazva elmeséljük, alapos felkészülést igényel. Évivel mind a mai napig közösen készülünk az előadásainkra. Amikor a hétvégénk nem foglalt – ez ritkán fordul elő, épp a küldetésünk miatt –, akkor sokszor a tanúságtételeink közös elkészítésén fáradozunk. Ugyanakkor, ahogy már említettem, ha profán hasonlattal szeretnék élni, azt mondhatom, hogy a közösségünk olyan, mint egy töltőállomás. A hétvége lelkisége újabb és újabb erőt ad napról napra. Általa a hivatásomat is teljesebben tudom megélni. Sokszor mondtam már, hogy az Istennek remek humora van, de ráadásul rendkívül ötletes is. Nem tudom, hogyan csinálja!

 

– Lányuk nyolcgyermekes családanya, fiuk pedig három gyermek édesapja. Vajon hatott rájuk a Házas Hétvége ­lelki­sége?

– Többször utalnak arra, hogy ha nem lettünk volna házas hétvégések, akkor egészen biztosan másképp alakul az életük. Évivel együtt nagycsaládban nőttünk fel. Ha az életemet újra kezdhetném, egyetlen dolgot változtatnék, több gyermekünk lenne. Fiatalon is vágytunk erre, de az akkori világkép nagyon erősen hatott ránk, hiába voltunk vasárnapi keresztények. Ráadásul fiunk olyan gyorsan jött a lányunk után, hogy meg is ijedtünk. Ijedtségünket látva Apu azt mondta Évinek: kislányom, ne félj, ahova az Úristen nyuszikát ad, oda ad füvecskét is. Tényleg adott. Ma már biztos vagyok benne, hogy négy vagy öt kis porontyhoz is adott volna füvecskét. Ezt fájlaljuk mind a ketten. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. A nagycsaládos modell folytatódik gyermekeinknél. A legtöbbet Istentől a házasságomon és a családomon keresztül kaptam.

 

– Az alkotmánybírói időszakában, kilenc éven keresztül, nem költöztek fel ­feleségével Budapestre. Sokan figyelmeztették, hogy erre rámehet a házasságuk. Úgy tűnik, épp az ellenkezője történt. Mi a titka?

– Nem beszélnék titokról, sokkal inkább a kiegyensúlyozott házasságról. A hét maximum első három napját töltöttem Budapesten. Ez két, néha három éjszakát jelentett. Évi csodálatos gondolata volt, hogy nem az számít, hány éjszakát és napot vagyunk külön, hanem az, hogyan megyek el, és hogyan érkezem haza. Ez meghatározó zsinórmérték volt a kilenc év alatt, nemhogy válságos időszakot nem éltünk át, hanem erősítette a kapcsolatunkat. Évi ettől függetlenül annyiszor jött velem Pestre, ahányszor csak tudott, és amikor nem, minden nap hosszan beszéltünk telefonon. Igazából ez az időszak azért jelentett a pályám szempontjából sokat, mert a különélés napjaiban, az együtt töltött idő helyett, dolgoztam. Gyakorlatilag ez hétfőn és kedden két műszakot jelentett. Egy nyolcórásat az alkotmánybírói teendőimre fordítottam, egy kis pihenés után pedig újabb hat-hét órás periódust a tudományos munkámnak szenteltem. Akkor már megszereztem az akadémiai fokozatot. Esetenként, a Pesten töltött napjaimon, az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében, mint az ELTE címzetes docense tartottam előadásokat, Pécsett pedig csütörtökön és pénteken tanítottam az egyetem docenseként.

 

– A sok-sok előadása közül érdemes talán külön is kiemelni egyet, amelyet évek óta, de csakis nagyböjtben tart. Jézus pere jogász szemmel. Honnan jött az ötlet?

– A rendszerváltás első éveiben nagyhéten lehetett, amikor egyik este Évi azzal fogadott, hogy autózás közben a rádióban hallotta, hogy az ELTE római jog professzora néhány percben beszélt Jézus peréről. Faggatni kezdett erről, és be kellett vallanom neki, hogy semmit nem tudok a témáról, büntetőjoggal soha nem foglalkoztam, ez pedig büntetőjogi kérdés. Érdekes módon, ugyanebben az évben, húsvét után, az első gyakorlati órámon, a hallgatók is feltették nekem ugyanezt a kérdést. Mint sok minden másban elsősorban Évi inspirálására, de a hallgatók kérdéseire is elkezdtem foglalkozni a témával. Megdöbbentem, hogy a téma mekkora szakirodalommal rendelkezik elsősorban külföldön. Főként a római jogászok, jogtörténészek, teológusok, val­lástörténészek művei töltik meg a könyvtárakat. A konkrét források egyébként az Evangéliumokon kívül nagyon szegényesek. Jose­phus Flavius zsidó történetíró még olvasta a jelentést, amit Poncius Pilátus Tibériusz császárnak küldött. A császári irattárból azonban ez már nem került elő. Nagyon sokat olvastam hozzá, és egy egyórás előadás állt belőle össze. Ezt sok helyen, sokszor elmondtam már. Egyszer előfordult, hogy a pécsi egyetem óriási előadótermében közel négyszázan voltak kíváncsiak előadásomra.

 

– Már említette, hogy alkotmánybíróként a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is elkezdett tanítani. Ki és hogyan kérte fel erre?

– 1995-ben az Alkotmánybíróság testületében kollégám, Zlinszky János professzor megkért, hogy tegyek egy szándéknyilatkozatot, miszerint az akkor alakuló PPKE Jogi Karán oktatni fogok. Erre a Kar akkreditációja miatt volt szükség. Megtettem ezt az iránta érzett tisztelet és szeretet miatt, illetve óriási lehetőségnek tartottam, hogy jogi kar indul a katolikus egyetemen. Ugyanakkor jeleztem Zlinszky professzornak, hogy igazából nem tudom elkötelezni magam. Attól a kétéves intervallumtól eltekintve, amikor elbocsátottak az egyetemről, 1972 óta a pécsi egyetem akkor már rehabilitált másodállású docense voltam. Szerettem az egyetemet, hiszen az alma materem volt, a tanszéket, a hallgatókat, sok örömet leltem az oktatásban, és nem akartam váltani. Válaszomat az alkotmánybíró úr tudomásul vette. A polgári jog oktatása egyébként csak a harmadik szemeszterrel kezdődik, tehát volt egy év gondolkodási időm. Hiába voltam fenntartással, újra és újra eszembe jutott az a fantasztikus kihívás, hogy egy katolikus jogi karon oktathatok. Én még ideológiai alapon szereztem meg a diplomámat, és bár soha nem tettem magamévá az akkori ideológiát, mégis csak azt tanultam, hogy a jog politika, ideológia, a kapitalista világban az emberek kizsákmányolását, egy szűk oligarcha réteg gazdagodását szolgálja, míg a szocialista viszonyok között az egyenlőséget. Kérdések százai merültek fel bennem. Katolikus egyetemen oktassam a jogot? Ki vagyok én? Egy hitét és vallásosságát mindig megvalló, ugyan küzdelmesen, vasárnapi katolikusból elmélyült hívővé vált, az evangélium útjára lépő ember, aki épp úgy, mint Zakeus, lejöttem a „fáról”, és kíváncsiskodóból a Mesterrel együtt botladozva járok. Ezen a belső vívódáson keresztül biztos, hogy az Isten alaposan megmunkált. Kötődtem a pécsi egyetemhez, mögöttem a több évtizedes együttműködés, akkor már mindenképpen stabil helyem volt, és ezzel szemben ott állt a kihívás. Egy éven keresztül nem hagyott nyugodni! Egyre többször előjött bennem a dilemma. Természetesen, mint mindent, ezt is megbeszéltem Évivel, Bíró László püspök úrral. Mire 1996-ban aktuálissá lett, hogy én ténylegesen oktassak a Pázmányon, igent mondtam. Évi nem nagyon örült, de azért az egyetértésével kezdtem el ezt a munkát, ragaszkodva ahhoz, hogy a Budapesten töltött alkotmánybírói napjaim során legyenek az óráim. Így kezdtem el 1996-ban tanítani a Pázmányon.

 

– Mi jelentette az igazi kihívást?

– Mindenekelőtt újra átéltem, amikor először találkoztam Aquinói Szent Tamás természetjogi világképével. A polgári jogot természetjogi alapokra helyezve, bizonyos jogtételeket a Bibliával összekapcsolva tanítottam. A galileai üzenet például a bizalmi elven alapuló megbízási jogviszonynak egy csodálatos evangéliumi példája. Jézus a tizenkét tanítvány, mínusz egy árulónak azt mondta: most menjetek és vigyétek a jó hírt, az örömhírt, és terjesszétek az egész világon. Ez a ti küldetésetek. Valami ilyesmi a megbízási szerződésnek a lényege. Teljes bizalommal rátok hagyok egy ügyet, és azt intézzétek el. Ez persze csak egyetlen példa, de számtalan további összefüggés van, ahogy ezt A magánjog (polgári jog) általános része című tankönyvemben kimutatom. Elkezdtem hát tanítani a Pázmányon, és azóta is hihetetlen gyönyörűséget jelent. Elmondhattam a tanítványaimnak azt, hogy önök egy katolikus egyetemen vannak, és ez nemcsak máz, egy jelző, hanem itt igenis nevén kell nevezni, hogy mely tételekkel kapcsolatban lép a transzcendencia világunkba. Az akkori és mostani polgár jogi tanszék vezetőjével egyetértésben, megosztjuk egymás között a munkát oly módon, hogy én a polgári jog teljes repertoárját öt szemeszteren keresztül oktatom egy évfolyamnak, ő pedig a másik évfolyamnak. Végigviszünk egy évfolyamot, és keresztbe nem oktatunk.

 

– 1999-ben lejárt alkotmánybírói mandátuma. Ismét válaszút elé kényszerült. A Pázmányt vagy a pécsi egyetemet választotta?

– A görögök nemzeti hérosza, Héraklész története jutott erről eszembe, aki Kriterion hegyén állatait legeltette, amikor egyszer csak válaszúthoz érkezett. Az egyik ösvény a legelőben dús, könnyed, ledér életet kínálta számára, a másik göröngyökkel, szakadékokkal, hasadékokkal teli nehézkes út volt. Ő az utóbbit választotta, amit az akkori görögök aretének, az erény útjának neveztek. A Pázmány akkori rektora, mostani prímásunk, Erdő Péter bíboros úr főállásba hívott az egyetemre. A pécsi jogi kar dékánja is főállást ajánlott, de közben a szívem visszahúzott a bírói pályára. Arany János írja A nagyidai cigányokban, „Kettős úton halad az emberi élet: / Egyik a gyakorlat, másik az elmélet, / S minthogy az elmélet, most ezúttal, sáros: / Hadd lám, a gyakorlat merre viszen már most.” A bírói hivatás iránti szenvedélyem, az a döntési vágy, hogy továbbra is szolgáljam az embert az igazságkereséssel és az igazságérzetemmel, megmaradt. Visszajöttem a Baranya Megyei Bíróságra bírónak, rövid idő után, 2000-ben már tanácselnök lettem. Döntenem kellett a két egyetem között. A tanítás számomra nagyon fontos része a nevelés. Bár azt szokták mondani, felnőtteket nem lehet nevelni, én mégis azt gondolom, hogy egy-egy egyetemi tanár olyan mintakép lehet, ha a hallgatók szívébe, lelkébe beépül, ha csak töredékükébe is, hogy kitörölhetetlen marad. Tudom, hogy én is magamban hordom néhány hajdani professzorom lenyomatát. Ezt próbálom hát megvalósítani én is. Logikus lett volna Pécs mellett döntenem, ha már visszatértem oda, de a katolikus egyetem erőteljesebben vonzott. Így huszonöt év szolgálat után megszüntettem másodállású docensi posztomat a pécsi egyetemen, és a Pázmány mellett döntöttem. Jelenleg is itt tanítok. 2006 májusában megkaptam a Pro Facultate kitüntetést a kar hallgatói szavaztai alapján. Nagyon örültem neki, nemcsak mert rangos díj, hanem mert tanítványaim szeretetét tükrözi.

 

– Manapság, amikor nem nagyon divat az egyetemisták körében előadásra járni, az ön óráin zsúfolásig tele a terem. Sokszor még az ablakpárkányokon is ülnek. Mi a sikerének titka?

– Talán az egyik alapvető oka az lehet, hogy sikerül összekapcsolnom a keresztény világképet a polgári joggal, másfelől pedig a személyességem. A személyemet adom akkor is, amikor jogot tanítok. Benne van az életem, a küzdelmeim, a bukásaim. Egyszer, a Pázmányon, meghívtak engem és a feleségemet, hogy a házasságról és a családról tartsunk a hallgatóknak előadást. Rengetegen voltak. Az előadás után azt mesélték a hallgatók Évinek, hogy ugyanazt élték meg velem kapcsolatban, mint Columbóval, aki állandóan utal a feleségére, de az soha nem jelenik meg a filmekben. Most végre tényleg látták, hogy igazán van feleségem, aki nemcsak egy Columbo-szerű háttér. Tanúságot tettünk arról, hogy a szerelem leggyönyörűségesebb tere a házasság. Mindenképpen jelentős szempont számomra a személyesség, a hallgatóságban pedig van erre affinitás. A Pázmány nemcsak a heti öt órát jelenti, hanem a hallgatókkal való találkozást is.

 

– A diákok igazi elismerése talán a hatvanadik születésnapjára készült ajándékkötet volt. Mivel is lepték meg pontosan?

– A nyolcvanas évek második felétől már megpróbáltam a keresztény értékeket is becsempészni az előadásaimba. A tulajdonjog lényegét például a Teremtés könyvéből magyarázom. A Teremtő szava, hogy hajtsátok uralmatok alá a földet. Uralkodjatok a tenger halain és az ég madarain. A tulajdonjog uralmi viszony, de egyben kötelez is. A Teremtés könyve azonban így folytatódik, nektek adok minden növényt, amely a földön terem, minden fát, mely gyümölcsöt rejtő magot érlel. A tulajdonjog tehát egyfelől egy uralmi viszony, másfelől azonban kötelezettség. Ezt ajándékul kaptad, tehát el kell számolnod vele. Érdekes, hogy már a kádári korszakban is fogékonyak voltak a hallgatók ezekre a gondolatokra. Mi épült be a lelkükbe, nem tudom, de valamit tükröz azért a hatvanadik születésnapomra készített emlékkönyv. A volt pécsi és pázmányos tanítványaim írták. Dániel könyvéből idézték a könyv mottóját: „Akik igazságra tanítottak sokakat, tündököljenek örökkön-örökké, miként a csillagok.” A befejező részben pedig József Attila Thomas Mann üdvözléséből olvashatunk egy részletet.

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutatta a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő sem tudja, mit is kíván jobban,

a mesét-e vagy azt, hogy ott legyél:

így kérünk: Ülj le közénk, és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt

s együtt vagyunk veled mindannyian,

kinek emberhez méltó gondja van.

Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

 

– Miután lejárt alkotmánybírói mandátuma, visszatért Pécsre. Nehezen hozták meg az ítélőtáblák visszaállításáról a döntést. Hogyan lett a Pécsi Ítélőtábla elnöke?

– A hamleti vívódás után, 2002-ben a törvényhozás végül amellett döntött, hogy két ütemben felálltja az öt ítélőtáblát, és ezzel a szovjet rendszer háromszintű ítélkezését a hazai hagyományoknak megfelelően négylépcsőssé teszi. Magyarországon helyi bíróságok, megyei törvényszékek, királyi ítélőtáblák és Királyi Kúria működtek. 1950-ben megszüntették a korábbi királyi ítélőtáblákat, mint felsőbíróságokat, és a szovjetektől átvettük a háromszintű igazságszolgáltatást. A trianoni szakítás után a Magyarországon megmaradt öt ítélőtábla székhelye szerinti táblákat állított fel az Országgyűlés 2002-ben: Budapesten, Győ­rött, Pécsett, Szegeden és Debrecenben. A döntés után az Országos Igazságszolgáltatási Tanács kiírta a pályázatokat az ítélőtáblák elnöki posztjaira. Ekkor a Jóisten megint belenyúlt az életembe. Az első publikációimat juttatta eszembe, amelyekben királyi ítélőtáblai döntvényeket idéztem. Ezek nagyon komoly elvi, jogi okfejtéseket tartalmaztak, amelyek az 1973-as években is, mint jogelvek, éltek. Akkor én gyönyörűséget találtam a királyi ítélőtáblák döntvényeinek olvasásában. Veretes nyelvezet, csodálatosan mély tartalom, rengeteg jogi bölcsesség. Megértettem, hogy tulajdonképpen ezek a királyi ítélőtáblák állnak most vissza, ami a magyar tradíciónak, a magyar jogi kultúrának, eleink eszmeiségének felel meg. Családom nagyon támogatta, hogy megpályázzam az ítélőtáblai elnöki tisztséget, bár feleségem félt attól, hogy ez megint plusz terhet fog jelenteni. Beadtam a pályázatomat. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 2003. január 1-jével a Pécsi Ítélőtábla elnökének nevezett ki.

 

– A Pécsi Ítélőtábla egy igazi közösség. Milyen szempontok alapján választotta ki munkatársait?

– A Gondviselés csodálatos ajándéka, hogy az Ítélőtábla négy vezető bírájától eltekintve, mindenki mást én neveztem ki. Az erkölcsi tartás mellett elsődleges szempont volt a szakmaiság, és természetesen annak az értékrendnek a képviselete, amelyet én vallok. Ez nem jelenti azt, hogy ministráns gyerekek dolgoznak a Pécsi Ítélőtáblán. Nagyon-nagyon jó csapattal dolgozhatom együtt immáron öt éve. Sok örömet jelent az ítélőtáblai közösség.

 

– Az értékrendről jut eszembe, hogy a Pécsi Ítélőtáblán nem ünneplik a nők napját, viszont az anyák napját igen. Honnan ez a furcsa szokás?

– 2003. március 6-án szólt a helyettesem, másnap nőnap lesz, hogyan ünnepeljük meg. Mondtam, sehogy. Ugyan – válaszolta. Mondom, nem – feleltem. – A Pécsi Ítélőtáblán nem lesz nőnap. Jó, te tudod – s ezzel kicsit furcsállva a dolgot, kiment a szobámból. Még aznap jött a gazdasági hivatal vezetője, akitől megtudtam, hogy az ítélőtábla férfi munka­társai már érdeklődtek nála, mennyit áldozunk nőnapra. Mondtam, hogy semennyit. Azt nem lehet, számítanak a hölgyek rá – válaszolta. Kicsit már ingerültem azt feleltem: ne számítsanak semmire. Hazamentem és dühöngtem otthon. Elmeséltem Évinek, aki látva az indulatomat, leült velem szemben, megfogta a kezemet és azt mondta: rendben van, teljesen egyetértek veled, de légy szíves, mondd meg nekik, ne csak a helyettesednek és a gazdasági hivatal vezetőjének, hanem hívj össze minden nőt, és magyarázd el, miért nem ünneplitek meg a nőnapot. Felkészítette a lelkemet, gondolataimat. Másnap összehívtam a munkatársnőket, és elmondtam, hogy Klara Zet­kin és Rosa Luxemburg ötletei alapján mivé fajult a szocialista világban a nőnap, amely jobb esetben csak arra szolgált, hogy férjek, családapák jól berúgjanak, rosszabb és nagyon sok esetben ez olyan mulatozásokat jelentett, amelynek a vége házasságtörés és hűtlenség lett. Én önöket nem egy ilyen dinom-­dánom keretében szeretem és tisztelem. Akkor II. János Pál pápa szavaira utalva azt mondtam, hogy én minden nap tisztelem önökben az édesanyát, a feleséget, a nőt, a három műszakosat, és ugyanezt várom el férfi munkatársaimtól is. Egy mosollyal, egy kedves szóval, bókkal ünnepet lehet varázsolni akár minden nap, már kora reggel. A Pécsi Ítélőtáblán az anyák napját ünnepeljük, amikor az édesanyák és az áldott állapotú kismamák egy csokor gyöngyvirágot kapnak, és röviden köszöntöm őket. Ezenkívül minden évben tartunk egy fogadást, az adott évben kerek ­év­fordulós kollégáknak. Természetesen a karácsony is ünnep. Ezek igazi közösségteremtő alkalmak.

 

– A Pécsi Ítélőtábla elnöke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának professzora, tanít az ELTE-n, részt vesz az új Polgári Törvénykönyv kodifikációs szerkesztő bizottságában, két szakmai folyóirat szerkesztője, egyiknek főszerkesztője, valamint az Új Ember katolikus hetilap szerkesztő bizottsági tagja. 2006-ban választották be a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szenátusába, illetve Erdő Péter bíboros érsek úr felkérésére bekapcsolódott a Pázmány doktori iskolájának munkájába is. 2007 tavaszától pedig az MTA közgyűlésének doktor képviselője. Hogyan képes ilyen emberfeletti teljesítményt nyújtani?

– Ahogy már többször említettem, Isten és a házasságom a forrás, a Házas Hétvége mozgalmával való szoros kapcsolatunk a bank. Olyan, elsősorban szellemi energiákat szabadítanak fel, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a prioritásokat betartva, a szakmában is teljesíteni tudok. Hatvannegyedik évemben járok, néha fáradtnak érzem magam. Tamás atya intelmei szerint lassan, fokozatosan vissza kell adnom a Teremtőmnek azokat a talentumokat, karizmákat amelyekkel megajándékozott. Ez nehéz, néha lelki válságba sodor, kemény küzdelmeket élek meg önmagammal szemben, de mindig ott van mellettem a társam, aki óriási segítség. Ha egy mondatban szeretném összefoglalni, mit adott nekünk a Házas Hétvége, akkor a Jelenések könyvéből arra a gondolatra szeretnék utalni, hogy az visszavezetett bennünket arra a bizonyos első szeretetre, arra a tűzre, amellyel megismertük egymást, és amelynek lobogásával egymásba szerettünk. Természetesen a Házas Hétvége és Tamás atya sem oldotta meg a különbözőségeinkből fakadó problémákat. Ezek néha olyan konfrontációkhoz vezetnek, amelyek nehéz lelki terhet rónak ránk, de ha ilyenkor visszagondolunk az első szeretetre, arra, amit akkor a másikban láttunk, amit megéltünk, ami gyönyörűséggel töltötte el a kapcsolatunkat, akkor a problémák fölé tudunk emelkedni, és szárnyalunk. Ezt az első szeretetet a házaspárok szinte kivétel nélkül elveszítik. Az együttélés ugyanis szükségképpen előhozza azokat a különbözőségeket, amelyek még talán lenyűgöztek az udvarlásban, a házasság első éveiben, de a hitvestársi kapcsolatban ezek átfordulnak, és inkább zavaróvá válnak. Ha valakik különböznek egymástól, akkor én Évitől biztosan nagyon különbözöm, tűz és víz vagyunk. Mára már összehangoltuk a bioritmusunkat, de korábban én a hűvösebbet szerettem, ő a meleget, ő korábban feküdt le és korábban kelt, én később feküdtem le és később is keltem. Neki az első dolga felkelés után, hogy az ágyneműt kiteszi az ablakba, nekem, hogy kitámolygok a konyhába, és felteszem a reggeli kávémat. Óriási ellentétek. De pont ettől gyönyörű a házasság! Egyszer elképzeltem, mi lenne, ha egy klónozott Tamás lenne a feleségem. Iszonyattal töltött el. Pontosan ez a házasság lényege, hogy Isten egymást kiegészítő segítőtársakat teremtett. Egymást megismerni naponta újabb és újabb csoda. Ez soha nem tud elszürkülni. Egyszer a lelki vezetőnk azt monda Évinek, amikor nagyon dühös volt rám: „Menj oda hozzá és öleld meg!” Azt válaszolta, Tamás, te őrült vagy, képtelen vagyok ilyen helyzetben őt megölelni. Tamás pedig azt felelte: Igen, te képtelen vagy, de a benned lakó Krisztus ezt meg tudja tenni. Ez a mondat örökre a szívünkbe vésődött, s nemcsak a házasságomban, hanem életem minden területén igyekszem megélni. Ha túl gyenge is vagyok, tudom, hogy a bennem élő Krisztus bármire képes!

 

Az eredeti kiadás adatai:

MIÉRT HISZEK?
XLVI. kötet

Kairosz Kiadó, 2007

© Bodnár Zita, 2007

© Kairosz Kiadó, 2007

Borítóterv:

Kissík Fényirdája

ISSN 1785-1491
ISBN 978 963 662 128 5

A kiadásért felel: Bedő György,
a Kairosz Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő: M. Tóth Katalin

Nyomdai előkészítés: Tordas és Társa Kft.
Nyomta és kötötte: A. D. 2001 Nyomda, Győr
Felelős vezető: Illés Zoltán